- Igazi kecskeméti vagyok. Itt születtem, itt voltam gyerek, s azóta is ez a város határozza meg az egész életemet. – meséli a most 65 éves Farkas Gábor, a hírös város díszpolgára, a Csiperó „atyja”. - Édesanyám egyedül nevelt föl, s bár mindig anyagi gondjaink voltak, mégis nagyon szép gyerekkorom volt. A Czollner térről a főtéren keresztül jártam a Jókai iskolába, aztán a Katonába. Rengeteget csámborogtam a városban, ismertem és szerettem Kecskemétet. Egy füzetbe gyűjtöttem az emléktáblák helyeit, később az osztálytársakkal az autóbuszok rendszámát, meg a neonfeliratokat írtuk össze. Talán ma már mindez nevetségesen hangzik, de számunkra borzasztóan izgalmas volt látni, hogyan fejlődik, gazdagodik a hely, ahol élünk. Közben rengeteg felnőtt és korombeli embert, barátot megismertem …
- Érettségi után népművelői pályára szerettem volna továbbindulni, de otthon kezdetben eltiltottak ettől a „szélhámos pályától”. Végül a sors mégis úgy hozta, hogy népművelő lettem. Hosszú hajú, fekete garbós ifjú titánként Vásárhelyi László néptáncos-koreográfussal megszerveztük az első Dunamenti Folklórfesztivált. Sokáig erről szólt az életem …
- Aztán később jött egy ötlet, összeállt egy kép, hogyan hívhatjuk Európa gyerekeit Kecskemétre. Ezzel megszületett a Csiperó. Persze azért nem volt ilyen egyszerű a dolog, rengeteg nehézséget kellett legyűrni. Azóta a jubileumi, 10. Európa Jövője Gyermektalálkozón is túl vagyunk már. Egy egész hadsereg dolgozott a sikerért – rengeteg barát, támogatók, lelkes önkéntesek. Nagyszerű érzés, hogy a Csiperó az elmúlt 18 év alatt is megmaradt a béke és az összefogás jelképének. Talán erre vagyok a legbüszkébb…
- De nemcsak ezért érzem magam boldognak. Ma, amikor az emberi kapcsolatok a szemünk előtt hullanak szét, nekem kétszer is sikerült társat találnom. Az első feleségemet, aki 29 évig állt mellettem jóban-rosszban, tragikus hirtelenséggel veszítettem el. A sors ajándéka, hogy rátaláltam a mostani páromra. És jó érzés, hogy rengeteg barátot kaptam az élettől, jó érzés, amikor a városban sétálva ismerősök és ismeretlenek mosolyognak rám. Nemrég egy kisfiú a Malomban rácsodálkozott a gyerektalálkozós pólómra: „a Csiperónál tetszik dolgozni? De jó a bácsinak!” Azt hiszem, ez a legnagyobb elismerés, amit valaha kaptam.