60 éves Bohács József okleveles villamosmérnök, nyelviskola-vezető, Kecskemét korábbi alpolgármestere. Budapesten született 1955. április 11-én. Általános és középiskoláit Kecskeméten végezte: előbb a Béke Téri Általános Iskola, azután a Katona József Gimnázium diákja volt. Érettségi után sikeresen felvételizett a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karára, és 1979-ben a folyamatirányítás és szabályozástechnika szakon okleveles villamosmérnökként diplomázott. Ezt követően a Budapesti Rádiótechnikai Gyár kecskeméti üzemében fejlesztő mérnökként kezdett el dolgozni, majd a Kecskeméti Konzervgyárban a műszerész csoport vezetője lett. Itt találkozott először az aszeptikus technológiával, melynek beszerelésében és indításában már aktívan közreműködött. Tudását 1988 és 1994 között külföldön is kamatoztatta, komplett üzemek beszerelését, indítását felügyelte. Később garanciális problémák megoldásában is segített. Közben egy másik területen is vállalkozásba fogott, irányításával a Korona Nyelviskola jelenleg is működik. A rendszerváltás első éveiben aktívan politizált. 1989-ben az alakuló MDF tagja lett, és a párt színeiben az 1994-es önkormányzati választásokon bejutott Kecskemét képviselő-testületébe. A tisztségviselői választáson alpolgármesterré választották, megbízatása 1998. december 14-ig szólt. Politikai szerepet azóta nem vállalt, az MDF-ből is kilépett, a civil szervezetek munkájában azonban továbbra is részt vesz. A Széchenyivárosi Szentcsalád Plébánia alapítványának alapítója, „A Cserkészetért Alapítvány” kuratóriumi elnöke, a Szent László Lions Klub tagja.

„Jóllehet a szlovák származásra utaló vezetéknevem gazdagságot jelent, őseim kifejezetten szegény körülmények között éltek. Nagyszüleim Piliscsabán, a kastélyhoz tartozó cselédsoron egy földpadlós, egyszobás lakásban laktak. Édesapám a lakatos szakmát tanulta ki, majd mozdonyvezető lett, azután mint munkásfiúkat két bátyjával együtt tiszti iskolába küldték. Azt is mondhatnám, hogy a honvédség »bekebelezte« őket. Apámat 1950-ben katonatisztként Kecskemétre helyezték. 1956-ban leszerelt, de négy évvel később visszahívták, és onnan ment nyugdíjba. Itteni szolgálata elején ismerkedett meg édesanyámmal, aki tősgyökeres kecskeméti. Összeházasodtak, két gyermekük született. Én Pesten láttam meg a napvilágot – szüleim épp rokonlátogatáson voltak –, míg húgom 1956. november 6-án jött a világra, katonai páncélos járművel vitték a kórházba. Szüleim később elváltak. Édesanyám könyvtárosként dolgozott, azután főkönyvelő lett, több mint 20 évig a Korona Nyelviskola gazdasági ügyeit is vitte. Még 82 évesen is segített nekem. Tavaly vesztettem el őt.

Gyermekként

A Kada Elek utca (a mai Petőfi Sándor utca) 1. szám alatt laktunk, így természetesen a Béke Téri Általános Iskola tanulója lettem. Orosz tagozatos, erős osztályba jártam, közülünk szinte mindenki gimnáziumban tanult tovább. Nemrég találkoztunk, a 42 fős csapatból több mint 30-an összejöttünk. Jó volt emlékezni a régmúltra, a délutáni tanításokra, a szénszünetre, a konzervgyári őszi munkára – szilvát feleztünk –, Madár Imre tanár úr kézilabdás edzéseire.

Nyolcadik után több osztálytársammal együtt tanulmányaimat én is a Katona József Gimnáziumban folytattam. Biológia-kémia tagozatra jártam, előbbi tantárgyat Vetési Katalin tanárnő, utóbbit Fodor Csiszta tanította. Az osztályfőnökömmel is szerencsém volt, Szekér Endrét is szerettük. Az iskola igazgatóját, Mester Barnát már nem különösebben kedveltük, csak később láttuk be, hogy milyen profi módon lavírozott abban az időben. Neki is köszönhető, hogy a Katona végtelen humánus gimnáziummá vált. Az ott tanító pedagógusok még TANÁROK voltak, és nem direkt módon ugyan, de a művészetek iránti fogékonyságot is belénk táplálták. A sport alól sem lehetett kibújni, magasságom miatt három évig röplabdáztam, míg negyedikben már atletizáltam.

1973 nyarán stoppolás közben

A gimnázium utolsó évében sokáig vívódtam, hogy orvos vagy mérnök legyek. Abban az időben az elektronikai ipar ugrásszerűen fejlődött, érdekelt is ez a terület, ezért a Műegyetemre felvételiztem, sikerrel. Az öt budapesti év gyorsan elszaladt. Forradalmi helyen, a »Vári Koleszben« laktam ugyanis, ahol erős kollégiumi közösség volt. Nem kellett sehová eljárnunk, mert fantasztikus klubok működtek nálunk, a kor legjobb zenekarai léptek föl, a Piramis is ott mutatkozott be. A tanulás és a szórakozás mellett sokat dolgoztunk is – kellett a kiegészítés, a zsebpénz –, többek között az épülő Hilton Szálló alapjaiba is talicskáztam a homokot.

Feleségemet még a gimnáziumban ismertem meg, az osztálytársam volt. Érettségi után ő Kecskeméten maradt, a kertészetit végezte el. Több mint 20 évig a konzervgyárban dolgozott, majd az egyik multinacionális vállalat minőségbiztosítási vezetője lett. 1978-ban, negyedikes egyetemista koromban házasodtunk össze. Két gyermekünk született. Péter villamosmérnök lett, ugyanolyan szakon végzett, mint én, jelenleg Pesten dolgozik. Zsolt Kecskeméten él, ő is műszaki pályát választott, a Phoenix Mecano Kft. termelési menedzsere.

Egyetemi diplomám megszerzése után, mivel két évig a Budapesti Rádiótechnikai Gyár ösztöndíjasa voltam, a cég kecskeméti üzemében fejlesztő mérnökként kezdtem dolgozni. Egy év múlva a honvédség kikért, átvállalták a második évet, és a repülőtéren, a légijármű javítóüzemben a pályán alkalmazott hitelesítő műszerekkel kellett foglalkoznom. Dupla fizetést kaptam ugyan, de a munkaidő-kihasználtság olyan gyenge volt – gyakran kevés munkát adtak –, hogy egy év múlva Csongovai Tamás hívásának engedve átmentem a konzervgyárba. Ott akkor indult a bébiételgyártó üzem, az új gépek, gépsorok beállítása már komoly feladatot jelentett. A műszerész csoport vezetőjeként ekkor találkoztam először az aszeptikus technológiával.

Az ipari elektronika abban az időben még szűz terület volt, kevesen értettek hozzá, én nagy lelkesedéssel vetettem bele magamat a munkába. Új fejlesztéseket terveztem, amelyek újabb munkákhoz juttattak. Többek között az Agrikon is megkeresett, a töltőgépükre gyártottam új szintvezérlő elektronikát. Kiváltottam a kisiparosi engedélyt, majd gmk-t alakítottam, azután kkt.-ként, illetve kft.-ként is működtünk. Egy olasz partner megbízásából 1988 és 1994 között külföldön (Chile, Ausztrália, Új-Zéland, India, Thaiföld, Portugália, Spanyolország, Szlovákia) is dolgoztam. Ezekben az országokban komplett üzemek beszerelését, indítását felügyeltem. Később garanciális problémák megoldásában is segítettem.

1994 decemberében alpolgármester lettem

Külföldi munkáim során gyorsan felismertem, hogy a szocializmus nem a legjobb létező rendszer. S bár az olaszoktól kaptam állásajánlatot, letelepedhettem volna kint, de Magyarországot sose tudnám elhagyni, hazajöttem tehát. Konzervatív gondolkodású, jobbközép politikai értékrendet valló emberként – a szélsőségektől mindig irtóztam – úgy gondoltam, hogy az akkor szerveződő Magyar Demokrata Fórum esélyt nyújthat egy jobb világ kiépítésére. Így lettem 1989-ben az MDF alapítója, majd támogatásukkal az 1994-es önkormányzati választásokon Hunyadiváros önkormányzati képviselője. Külön megtiszteltetésnek vettem, hogy 1994 decemberében képviselőtársaim alpolgármesterré választottak. Négy éven át szociálpolitikai, oktatási, egészségügyi, kulturális és sportkérdésekben elsősorban nekem kellett a felelősséget felvállalnom. Sajnos, hamar kiderült, hogy a politikai hatalmat sokan saját érdekük szerint kívánták fölhasználni, tapintható hátsó szándékoktól vezérelve hozták meg döntéseiket.

Nem akartam megélhetési politikussá válni, ezért 1998-ban inkább visszatértem a korábbi munkáimhoz. Azóta a még 1992-ben indított vállalkozásom tevékenységét irányítom. A Korona Nyelviskola immár közel 25 éve sikeresen működik. Elsősorban nyelvoktatással, tanfolyamok szervezésével és nyelvvizsgáztatással foglalkozunk, de vállalunk fordítást és tolmácsolást is. Büszke vagyok arra, hogy a dél-alföldi régió egyik legdinamikusabban fejlődő felnőttképzési vállalkozásává váltunk.

1997-ben Aomoriban, a Nebuta Fesztiválon

A politikamentes közéletben örömmel veszek részt. »A Cserkészetért Alapítvány« kuratóriumi elnökeként a gyermeknevelő és karitatív jellegű tevékenységeket, illetve az ehhez szükséges eszközök beszerzését próbálom elősegíteni, míg a világ legnagyobb klub alapon szerveződő jószolgálati szervezete, a Szent László Lions Klub tagjaként immár közel húsz éve a környezetünkben élő vakok és gyengén látók, hátrányos helyzetűek, betegek, gyerekek és idősek érdekében igyekszek tenni valamit.

Az elmúlt hat évtizedre elégedetten tekintek vissza. Dolgoztam eddig is, és dolgozni szeretnék a jövőben is. Vallom, hogy a munka, az alkotás az élet egyik legfontosabb része, életkortól függetlenül örömöt kell, hogy jelentsen. Én így éltem eddig, és aktív, no meg persze egészséges szeretnék lenni a jövőben is!”