Aki csak tudományos munkáinak, szakmai elismeréseinek, kutatásainak vagy előadásainak hosszú-hosszú listáját olvasva próbál képet alkotni dr. Csatári Bálintról, nem is gondolná, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja Alföldi Tudományos Intézete osztályvezetői székében egy ilyen kedves, közvetlen, jó humorú, magas, bajuszos, fiatal nagypapa ül. Aki épp a napokban volt hatvanéves…  


       – Ennek a számnak nem tulajdonítok túlzott jelentőséget. Sőt: egy kicsit ma is gyereknek érezhetem magam, hiszen drága jó szüleim, hatvanévnyi házasság után is nagy szeretetben, a közvetlen szomszédságunkban élnek – meséli Csatári Bálint, amikor az elmúlt évtizedekről faggatom.

Apák és fiúk - a három Csatári Bálint  
– Egyébként teljesen egyszerű és gondolom normális életpályát futottam be idáig. Szép gyerekkorom volt, három dédszülőmet is ismerhettem. Édesapám falusi körzeti állatorvosként dolgozott. Egy kicsi, de nagyon takaros bihari faluból jártam be gimnáziumba, Berettyóújfaluba. Csodálatos tanáraim voltak, nagy tudású, példaadó emberek. Aztán később a szegedi egyetemen folytattam a tanulmányaimat, szintén remek professzorok keze alatt. A diplomaosztó napján meg is nősültem. Született három gyönyörű gyermekünk, közülük már ketten „asszonylányok”, akik egy-egy fiú- és lányunokával ajándékoztak meg bennünket. „Legkisebb” gyermekünk még műegyetemre jár – ő az, aki már Kecskeméten született, ahová 27 éve költöztünk. Nagyon boldog családban élhetek – számomra ma is ez a legfontosabb. És előre örülök annak, milyen jó lesz nekünk, mert néhány nap múlva múlva a kis családunk minden tagja – nagyszülők, szülők, négy unoka, összesen tizenegy családtag – együtt megy a Felvidékre hegyet mászni. Arra a helyre, ahová tizenhét éve rendszeresen eljárunk a barátainkkal…

A szűkebb család 2008 nyarán 

       - Egyszer egy cikkben azt írták önről, hogy hűséges és türelmes típus.  Igaz lehet.
       - Azt hiszem, tényleg ilyen vagyok. De nemcsak a magánéletemben, hanem az Alföldért, a vidékért elvégzett kutatóintézeti munkában is, amit 25 éve teszünk itt, igen nehéz kutatási és anyagi körülmények között. Szerencsére mindig felbukkan egy-egy tehetséges fiatal kolléga, ilyenkor érzem, hogy érdemes folytatni. Emellett hűségesen és türelmesen hiszem, hogy eljön az az idő, amikor – európai módon gondolkodva, tervezve, fejlesztve – valóban szükség lesz azokra a tudományos eredményekre, amelyekért dolgozunk. A család és a hivatás után az életem harmadik fontos pillére a tanítás. Miután ledoktoráltam, öt évig tanítottam a volt középiskolámban, aztán miután ideköltöztem, visszahívott a szegedi tanszékem, így egyetemi docensként minden szerdán Szegeden tanítok – úgy látszik, ebben is nagyon hűséges vagyok. De a tanítást nemcsak ebben az értelemben tartom fontosnak, hanem hogy előadásokon, fórumokon vagy esetleg újságcikkben szólhassak a lakóhelyünket, környezetünket érintő aktuális és fontos problémákról, és ezzel kicsit másképpen, talán egy kicsit megalapozottabb gondolkodás és cselekvés igénye felé tereljem a velem együtt itt élő embereket, a helyi közösségeket…

Munkatársaival  
 

       - Nem sok ideje juthat a pihenésre.
       - Ó, remélem, nekem még komoly adósságaim és feladataim vannak az életben. Az első természetesen családi jellegű: viszonylag fiatalon lettem nagypapa, és szeretnék még én is dédnagypapa lenni, úgy, mint az én dédszüleim vagy a 87 éves édesapám, aki térdére ülteti az unokáinkat, és mesél nekik, milyen is volt régen. Aztán nagyon szeretnék még írni egy akadémiai doktori értekezést – ez a tudományos pályám adóssága. Tanárként pedig arra vágyom, hogy tanítványaimmal és sokakkal együtt sikerüljön egyszer átlépni egy küszöböt, és elindulhasson egy szakmailag-szellemileg megalapozott, belátható jövőben gondolkodó, új térségfejlesztés. És hogy ezért együtt dolgozzon és elfogadja egymást a helyi közélet minden tenni akaró, kiművelt vagy egyszerű tagja, politikusok, polgárok, gazdák, tanárok, vállalkozók. Mindenki, aki itt él, és tudja, hogy itt kell boldogulnia, hogy itt helye és feladata van.

Fejes Maja