1901. június 28-án született Domokos Pál Péter Széchenyi-díjas néprajztudós, a történettudomány doktora.


Hatgyermekes székely földműves családban jött a világra Csíkvárdotfalván. A csíksomlyói katolikus tanítóképzőben kezdett tanulmányai 1916-ban megszakadtak a románok erdélyi betörése miatt. Egy évet a debreceni tanítóképzőben végzett, 1919-ben otthon szerzett kántortanítói oklevelet. Kezdő tanítóként Csíkkarcfalván, majd Vulkánban oktatott. A polgári iskolai tanárképző főiskolán 1926-ban matematika-fizika-kémia, valamint ének-zene szakon diplomázott Budapesten.

Hazatérése után a csíksomlyói tanítóképzőben kapott állást. Hétvégente székely harisnyát öltött, újjáélesztve az ősi viseletet, néptáncokat tanult, s hogy továbbadhassa másoknak, bálokat rendezett, ahová csak népviseletben volt szabad belépni. Az 1930-as évek elején az egyik megszervezője volt az ezer székely leány napja rendezvénynek. 1929-ben indult első gyűjtőútjára a moldvai csángó magyarok falvaiba, felismerve: ez a terület magyar népzenei szempontból feltáratlan. Miután a román hatóságok - arra hivatkozva, hogy budapesti oklevele nem érvényes - eltiltották a katedrától, kántorként tevékenykedett Gyergyóalfaluban, majd a kolozsvári Tanítóképző igazgatója lett, itt védte meg néprajzi, majd magyar irodalmi és történelmi doktorátusát. Népművészeti kiállításokat rendezett, lerakta a csíkszeredai Székely Múzeum alapjait. A háború alatt segítette a bukovinai magyarság hazatelepülését. Népzenével, néprajzzal, nyelvészettel és irodalommal, Erdély nemzetiségi és vallási kérdéseivel, Csíksomlyóval mint a katolikus székelység lelki központjával foglalkozott.

1945 és 1949 között Budapesten a Népjóléti Minisztérium tisztviselője lett, de elbocsátották, mert a segélyezéshez amerikai civil adományokat vett igénybe. Ezután a Baranya megyei Szárászra költözött, ahol több tucat Moldvából áttelepült csángó család között élt, gyűjtött és gazdálkodott. (Ekkor jegyezte le a Csángó népzene című könyve anyagának nagy részét.) 1951-től tíz évvel későbbi nyugdíjazásáig Budapesten tanított, és írta néprajzi, népzenei és irodalomtörténeti munkáit.


Az 1970-80-as években százával tartott előadásokat országszerte, főként fiatalok körében. Munkái közül a legfontosabbak: A moldvai magyarság; Mert akkor az idő napkeletre fordul; Rezeda; Hangszeres magyar tánczene a XVIII. században; "...édes Hazámnak akartam szolgálni..."; Az én Erdélyem; Bartók Béla kapcsolata a moldvai csángómagyarokkal. Lefordította és közreadta a Bandinus-kódexet és több, a moldvai katolikusok múltjára vonatkozó okmányt. Dallamokkal kiegészítve adta ki Kájoni János 17. századi csíkcsobotfalvai énekgyűjteményét, a Cantionale Catholicumot. Márton Áron erdélyi püspökről Rendületlenül címmel írt regényt. Karvezetőként húsz énekkart vezetett.

1988-ban a történelem-, illetve néprajztudományok doktora lett. Tudományos munkája elismeréseként Bethlen Gábor-díjjal (1986) és Széchenyi-díjjal (1991) tüntették ki. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet (1991), 2006-ban Magyar Művészetért posztumusz-díjban részesült.

Az erdélyi, különösen a moldvai csángómagyarság történetének fáradhatatlan kutatója 1992. február 18-án halt meg Budapesten. Születésének 100. évfordulója tiszteletére emléktáblát avattak a fővárosban, XI. kerületi egykori lakóháza falán.

(Forrás:  *MTVA Sajtó- és Fotóarchívum)