KECSKEMÉTI EMLÉKEIM: Pozsgai Zsolt író, dramaturg, rendező50

50 éve, 1960. szeptember 20-án született. Szinte egész élete összefonódik a színházzal. Már 14 éves korában önálló amatőr társulatot vezetett. 1981-ben Kecskemét-re szerződött segédszínésznek, 1984-ben a pécsi teátrum „igazolta le” rendezőasszisztensnek. Azóta dramaturgként, illetve rendezőként többek között a fővárosban (Madách Színház, Kolibri Színház, Magyar Színház, Aranytíz Teátrum), valamint Zalaegerszegen, Békéscsabán, Veszprémban, Tihanyban és Kecskeméten is dolgozott. Darabjait külföldön, Svájcban, Bulgáriá-ban, Szerbiában és Németországban is bemutatták. Jelenleg a Komédium Színház, illetve a Pécsváradi Várszínház művészeti vezetője, és a Magyar Színház dramaturgja.

„Kecskemét számomra valóban a szabadság városa. Az egyéni szabadságé. Elszakadtam Pécstől, és életemben először voltam teljesen önálló. Tömöry Péter, a színház akkori főrendezője, kiváló író és rendező hívott segédszínésznek. Ma azt mondanánk: stúdiós. Hiszen oktatás folyt a színházban, a segédszínészeket táncolni, énekelni, inni tanították éltesebb kollégáik. Ezernyolcszáz forintért szerződtem 1981-ben Kecskemétre, és ez abban az időben elég volt a közös albérletre, a büfészámla felére, és egyáltalán az életre. De kit érdekeltek akkor a számok?  Két kézzel tömtük magunkba az életet, mi, a színésztanoncok. Voltunk vagy tízen, egy csapat, egy társaság. Mindenben együtt. Színpadon, magánéletben, összebújva a tájbuszon – még a fürdő is közös volt –, a színház fürdőjében senkit sem érdekelt, ki a lány, ki a fiú. A Bánk bán-ban hatalmas ruhákban, vendégbajusszal mint békétlenek – a Kelemen Kamaraszínházban mint Kosztolányi művének elkötelezett színpadi hívei. Nemrég kaptam fényképet, emléket: vagyok vagy százhatvan centi, harminc centis bajusszal, vastag és sok ruhában állok a színpadon Koncz Gábor mögött, hatalmas kard az oldalamon. Egy megszólalásom volt abban az előadásban, az előttem levő azt mondta: «Királygyilkos»! Mire én: «El vele!» Aztán futottunk ki a takarásba, mert igazi sült csirkét adott be a kellékes minden este a színpadra, és miután leszerepeltek, mindet mi ehettük meg.

Koncz Gáborral a
"Szabadságharc Szebenben"
című tévéfilm forgatásakor

Nagy, esti és hajnali séták az albérlet felé a Széchenyivárosba. Világmegváltó álmodozások. Baráti együttlétben, vagy lányokkal szerelmes várakozásban koptattuk a városi köveket, boldogok voltunk és türelmetlenek. Színpadon, barátságban, szerelemben.

Sok évvel később tértem vissza ismét. Drámát írtam Katona Józsefről, Kecskeméten játszódott, de az akkori direktor el sem olvasta. Aztán jött egy másik igazgató – Bodolay Géza, aki ismét megnyitotta előttem a színház kapuit. Rendezhettem, írhattam /a színészi játék ügyében már sokkal előbb felismertem alkalmatlanságomat/. A színház épülete nem sokat változott, a színészklub, az öltözők illata sem. Húszéves önmagam régen ottfelejtett lábnyomain lépkedhettem ismét, de már más beosztásban. Reggelenként ki a piacra, a piac előtt a Tejbüféhez, ahol istenien lehetett reggelizni. A próbákon, miközben rendeztem, rendre körülnéztem csodálkozva: biztos itt vagyok, biztos én vagyok? És a páholyok felől az ismerős szellemek visszaintegettek.

Nagyon szeretem a kecskeméti téli estéket a főtéren. Mikor vastag a köd, a sárga lámpák áttűnnek az opálon. Mintha Szentpétervárott lennék egy Dosztojevszkij-regényben. Nasztaszját várom a ködön át az Aranyhomok felől, a templomtornyok belebólogatnak az éjszakába. Másnap eltűnik a köd, szikrázó napsütésben fiatal anyák engedik futkározni gyermekeiket, jó leülni ilyenkor egy padra. És körülnézni. A híres, más és más felekezetű templomok tornyai összezárják a teret és a lelket. Megteremtik a rendet és a harmóniát. Kint és bent.

Kevés helyen éreztem ennyire otthon magam. A piac háta mögött, a kispiacon sült a hurka, kolbász, karaj. De jó is volt állni ott az alumínium pultoknál a friss kolbász és a gőzölgő forralt bor fölött. Jártam sajnos a kecskeméti temetőben is. Vitéz Laci barátom sírját kerestem, és találtam meg. Megbeszéltem őt magamban, majd visszamentem a színházba, körülnéztem az előadásra gyülekező színészek között, és gondolatban megköszöntem neki, hogy élnek. És hogy testet-gondolatot adnak testetlen, gondolattalan papír-figuráimnak. Újak és régiek egyaránt. Olyanok, akikre már akkor, húszévesen felnézhettem /Réti Erika, Kiss Jenő és mennyien mind még!/ és akik nemrég érkeztek csak. De ebben az örök-illatú levegőben hamar ők is kecskemétivé váltak. Majd pár éve rendezhettem egyik darabomban azt a régi barátot, Hegedűs Zoltánt, aki még segédszínészi létünkben volt társam itt. És mellette Horváth Feri, a színházi mindenes, akitől annakidején rengeteget tanulhattunk. A kör bezárult.

Most megint eltávolodtam a várostól, a színházától, de várom az alkalmat, amikor ismét leszállhatok az állomáson, és lassan, ráérősen végig gyalogolhatok a hátsó úton, a régi színészház mellett. Vastag torkú fák között, megújuló tavasz illatban, vagy sárga levél-kesztyűs őszi járdán, és megállhatok a színészbejáró előtt, még egyszer-többször visszanézni. Majd bemenni a próbára, és azokért dolgozni, akiket templomtéren, kispiacon, Széchenyivárosban, vagy a református könyvtárban megismertem. Dolgozni, és szolgálni őket. Ez a legkevesebb azért, hogy kétszer is befogadtak - kecskemétinek.”