85 éves Orosz János festő- és szobrászművész. 1932. június 16-án született Budapesten. 1951-től 1957-ig a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult, mesterei: Fónyi Géza és Barcsay Jenő voltak. Ezt követően tanulmányait Derkovits-ösztöndíjasként folytatta. Később római ösztöndíjat kapott. Munkáját Róma városa és a római Képzőművészeti Akadémia alapítványa ezüstéremmel ismerte el. Munkácsy- és Egry József-díjas, Érdemes Művész, a Magyar Köztársaság Kiváló Művésze. Általános emberi tulajdonságokat, morális példázatokat, társadalmi konfliktusokat jelenít meg festményein. Gyakran készít tematikus sorozatokat: Megégett emberek; Elveszett paradicsom; Nap, homok, tenger; Új középkor; Mai mesék. Formavilága eklektikus. Sokalakos, zsúfolt figurális kompozícióin felismerhető egyfelől a trecento festészet, másfelől a szürrealizmus, expresszionizmus, szimbolizmus hatása. A magyar festészetben Kondor Bélának a klasszikus és a modern stílust összeötvöző formavilága volt hatással festészetére. A 70-es években szobrászattal is foglalkozott. A villányi szoborparkban látható szobraira - festészetével ellentétben - az absztrakció határán mozgó, egyszerűségre törekvő monumentalitás jellemző. Művei többek között a hírös városban, a Kecskeméti Képtárban láthatók.

Egyik olaszországi kiállításának katalógusszövegében így foglalta össze ars poetikáját: "Akik napfényes tájakat vagy varázslatos tengerszínű képeket várnak, csalódottan távoznak. Nem festettem a klasszikus örökség szentélyeit, sem a föléjük magasodó felhőkarcolókat. Pedig első élményeim: rácsodálkozás a tengernyi fényre, Róma alkonyodó egére, mely olyan lila, mintha a világ valamennyi bíbornokának mennyei ruhatára volna. Nápoly, Firenze, Rimini, Velence, Milánó és a sziklákból született ősi városok. Aztán az üvegpaloták, remek autóutak és a technika új csodái. Száguldás – amit a futuristák kiáltoztak először világgá; és élni-élni könnyen-kedvesen a ragyogó napfényben. A káprázat néhány hónap alatt megrepedezett. Kezdtem érezni: a modern világ lenyűgöző technikai csodái az emberiség gondjait csak átmenetileg oldják meg. A technika amennyit ad, annyit el is vesz az embertől, véréből, idegrendszeréből táplálkozik. A napfényes Itáliában győződtem meg igazán arról, hogy nemcsak a háborúk pusztítják az embereket, hanem a gépesített világ láthatatlan katasztrófái is: az autószerencsétlenségektől a szerelem furfangosan reklámozható édességén át az atomfélelemig. Ha ez így van, akkor a szabadság és öröm lehetősége nem a dolgokban van, hanem magában az emberben, a szerelem megőrzésében, a barátságban, az egymáshoz közeledők tisztaságában és egyszerűségében. A művész hivatása pedig nem az, hogy ötletbravúrokkal ábrázolja az adott állapotokat, hanem hogy segítsen megszüntetni az ember kiszolgáltatottságát a saját maga által létrehozott elgépiesedő világban; hogy gondolkozásra ösztönözze az embereket századunk bölcsebb elrendezésére.”

(Források:  *Kortárs magyar művészeti lexikon  *Napút Kiadó)