1981. május 27-én hunyt el Pilinszky János Kossuth- és József Attila-díjas költő, a 20. századi magyar költészet egyik legnagyobb alakja.


Budapesten született 1921. november 27-én. A piarista gimnáziumban már költőnek készült. Az egyetemen előbb jogot, majd művészettörténetet hallgatott, de diplomát nem szerzett. Első verseit a Napkelet, a Vigilia és az Élet közölte, ez utóbbinak segédszerkesztője is volt. 1944-ben behívták katonának. Németországba vitték, közelről láthatta az emberi nem legmélyebb nyomorúságát, a koncentrációs táborok világát, ami későbbi költészetének alapélménye lett.

1945 őszén hazatért, 1946-tól az Újhold című folyóirat társszerkesztője volt, de szoros szellemi és személyes kapcsolat fűzte a Vigiliához és a Válaszhoz is. Első kötetét, a Trapéz és korlát címűt a Szent István Társulat adta ki, s elnyerte érte a Baumgarten-díjat. 1947-48-ban ösztöndíjasként Rómában tartózkodott. Hazatérve "pesszimizmusa" miatt kiszorították az irodalmi életből, kiadói korrektorként dolgozott éveken keresztül.

Az irodalomba 1957-es Aranymadár című kötetével tért vissza, és ekkor lett az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa. Haláláig nagyrészt itt jelentek meg tárcái, művészetkritikai írásai, filozófiai mélységű vallásos és bölcseleti elmélkedései, amelyeknek nagy része a Szög és olaj című kötetben olvasható. 1959-ben jelent meg a háború, az embertelenség, a holokauszt borzalmait bemutató Harmadnapon című kötete, amelyet számos kritikusa legjelentősebb gyűjteményének tart.

TÁMOGATÓINK

   

A hatvanas évektől kezdve egyre többet utazott külföldre, nemzetközi elismertségét kiváló fordítóknak köszönhette, franciára Pierre Emmanuel, angolra Ted Hughes fordította, az ő meghívására Londonba is eljutott.

A hetvenes évektől itthoni népszerűsége is nőtt, 1971-ben József Attila-, 1980-ban Kossuth-díjat kapott, sorra jelentek meg kötetei (Szálkák, Végkifejlet, Tér és kapcsolat, Kráter). A versek mellett forgatókönyvet is írt Rekviem címmel. A hirtelen jött népszerűség nem változtatott alapvetően visszahúzódó, szorongásos személyiségén. Önpusztító életet élt, láncdohányos volt, erősen ivott, gyógyszereket szedett, literszámra fogyasztotta a kávét. Kétszer nősült, évekig tartott viharos kapcsolata Jutta Scherer német vallástörténésszel. Második szívinfarktusának következtében hunyt el Budapesten hatvanéves korában.


Katolikus költőként szeretik meghatározni, de ő ezt a "költő vagyok és katolikus" kijelentésével következetesen elhárította magától. Világlátásában, verseiben, egyéb írásaiban is tetten érhető az isteni megváltásba, a kegyelembe, a szeretetbe vetett hite, a bűnösök, az elesettek iránt érzett részvéte, a rideg létbe vetettség szorongató élménye, az ember feloldhatatlan magányának érzése.

1997-ben (posztumusz) Magyar Örökség díjban részesült. Budapest V. kerületében utcát neveztek el róla, 2004-ben a hollandiai Leidenben emlékhelyet alakított ki számára a Stichting Tegenbeeld Alapítvány, a ház falára festette A mélypont ünnepélye című versét magyar és holland nyelven.

(Forrás:  *MTVA Sajtó- és Fotóarchívum)