1997. szeptember 5-én hunyt el Solti György (Sir Georg Solti) karmester, zongoraművész, a 20. század egyik legkiválóbb dirigense.

1912. október 21-én született Budapesten, Stern Móricz biztosító- és ingatlanügynök  és Rosenbaum Teréz második gyermekeként. Zenei tanulmányait zongora főtárgyban a kiváló  hírnévnek örvendő Fodor Ernő zeneiskolájában kezdte, s karmesteri ambíciói 12 éves korában  ébredtek fel, amikor Erich Kleiber vezényletével Beethoven Ötödik szimfóniáját hallotta koncerten. A  későbbiekben így vallott hazája és a zene kapcsolatáról: „Szerencsés voltam, hogy Magyarországon  nőttem fel, egy olyan országban, ahol élik és lélegzik a zenét, s a történelem során mindig  szenvedélyesen hittek az életet ünneplő muzsika erejében.”

Felsőfokú zenei tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneakadémián folytatta, ahol nem kisebb zenei  tekintélyek, mint Bartók Béla, Weiner Leó és Dohnányi Ernő voltak a tanárai, tanulmányai befejezése  után pedig 1930-ban az Operaházhoz szerződött korrepetitorként. Ebben a minőségben Közép-Európa-szerte is bemutatkozott, így többek között 1932-ben a híres Mozart-dirigens, Joseph Krips  mellett dolgozott Karlsruhéban, 1937 nyarán pedig a Salzburgi Ünnepi Játékokon Arturo Toscanini asszisztenseként tevékenykedett. Ez utóbbi szakmai kapcsolatról így vallott később: „Toscanini  figyelte a játékomat és azt mondta ’Bene’. Életemben soha nem jelentett ily sokat egy dicsérő szó… Örömömben táncolva tértem haza.”

A Toscaninivel létrejött salzburgi munkakapcsolatra a hazai  sajtó is felfigyelt, s így Solti Györgynek lehetősége nyílt, hogy karmesterként is bemutatkozzon a  budapesti Operaház 1938. március 11-i Figaro házassága-előadásán. Ez a produkció csupán egy  nappal előzte meg az osztrák Anschlusst, s a politikailag fokozatosan jobbra tolódó Magyarországon  Solti operadirigensi karrierjének nem csupán kezdetét, hanem egyben sajnálatos végét is jelentette. 1938-ban Londonba távozott Doráti Antal meghívására, ahol orosz balettelőadásokon vezényelt,  majd a második világháború kitörése Svájcban találta, ahol korrepetitorként a neves Wagner-tenorral, Max Hirzellel működött együtt, többek között a Trisztán és Izolda férfi címszerepének betanulásánál. Zongoraművészi karrierjének fontos állomása volt az 1942. évi genfi nemzetközi zenei verseny, ahol elnyerte a fődíjat.


Karmesteri pályájának kibontakozása Münchenhez, a Bajor Állami Operaházhoz fűződik, ahol a háború utáni újjáépítés alatt főzeneigazgatóként irányította az intézményt, s vezetése alatt a müncheni zenés színház visszanyerte háború előtti hírnevét és színvonalát. Erre az időszakra tehető egész életét meghatározó találkozása a nyolcvanöt éves Richard Strauss–szal, akinek tiszteletére rendezett jubileumi Rózsalovag-előadást Solti dirigálta. A hagyományos német zenés színházi tradíciók elhalása miatt aggódó idős komponista családi körben is elismerően nyilatkozott a pályája elején álló karmesterről: „Ez a fiatalember ad nekem némi reményt”. Találkozásuk után néhány hónappal Richard Strauss elhunyt, s temetési szertartásán saját kívánságára Solti vezényelte a zenekart: a búcsúztatón egyebek mellett A rózsalovag zárótercettje hangzott el, a könnyeivel küszködő Marianne Schech (Tábornagyné), Maud Cunitz (Oktavian) és Gerda Sommerschuh (Sophie) előadásában.

A Bajor Állami Operaház zenei vezetését Solti 1951-ig látta el, majd főzeneigazgatói tisztségben a Frankfurti Operaházban folytatta pályáját, ahol számos, karrierje emelkedő szakaszában járó amerikai énekes, így például a későbbi emblematikus Ring-felvételen Gutrune és Freia szerepét éneklő Claire Watson művészi kibontakozását is támogatta. 1947. január 29-én Beethoven Egmont-nyitányának vezénylésével és néhány zongoraszonáta interpretálásával kezdődött 50 éves, exkluzív együttműködése a Decca lemezgyártó céggel; hanglemezdirigensi karrierjének kibontakozása 1956-ra datálható, amikor John Culshaw mint producer irányítása alá került a Decca klasszikus zenei részlege. Culshaw Soltit, mint a korszak nagy Wagner-karmesterét fedezte fel, s kettejük együttműködéseként az 1958-tól 1965-ig tartó hét éves időszakban született meg A nibelung gyűrűje első sztereófelvétele. A briliáns zenekari hangzást produkáló Bécsi Filharmonikusok közreműködésével készített produkció, amely a korszak vitathatatlanul legkiválóbb Wagner-interpretátorait, így például Birgit Nilssont, Wolfgang Windgassent és Hans Hottert, valamint az énekesi pálya kései szakaszában járó Kirsten Flagstadot és Set Svanholmot vonultatta fel, előadás- és hangfelvétel-történeti kuriózum, atmoszférateremtő ereje annak tükrében még bámulatosabb, hogy a produkció jóval a digitális korszak előtt született. A felvétel méltatása külön tanulmányt igényelne, e helyütt csupán néhány érdekességet említhetünk, köztük a színházi előadásokon nyilvánvalóan megvalósíthatatlan stúdiótechnikai bravúrt, amellyel Az istenek alkonya első felvonásának végén a Gunthernek álcázott Siegfried hangja kísértetiesen baritonálissá válik, így a hallgató számára realisztikusan tárul fel a Tarnhelm varázslata. Kiemelésre méltó Hagen és a férfikórus második felvonásbeli Heerruf-jelenete is, amelyben az élő előadásokon megszokott harsona helyett a partitúrában eredetileg megadott Stierhorn szólal meg, prehisztorikusan barbár hangi atmoszférát keltve.


Solti Györgynek a Bécsi Filharmonikusokkal folytatott együttműködése számos egyéb operafelvételre is kiterjedt, példaként említhetjük Verdi Otellójának Carlo Cossuta címszereplésével lemezre vett interpretációját, amelyet a neves angol zenekritikus, Alan Blyth Toscanini óta a legdrámaibb felvételként aposztrofált Opera on Record című munkájában. Úgyszintén jelentős felvétel az 1968. végén és 1969. elején készített Rózsalovag is, amelynek zenekari hangzása sziporkázóan képezi le a bécsi életörömöt az első felvonást lezáró hegedűszóló megindító intimitásától az ezüstrózsa bemutatásának elegáns csillogásán keresztül a zárófelvonás maskarádjának csípős humorú kavalkádjáig. A Decca lemezkiadóval folytatott együttműködése gyümölcseként Solti György 31-szer nyerte el a Grammy-díjat, mely utóbbi szám a komoly- és könnyűzene kategóriáját is együttvéve mindmáig megdöntetlen rekord, 2011. októberében pedig 35 vezető zenekritikushoz intézett körkérdés eredményeként a BBC Music Magazine a minden idők legnagyszerűbb felvétele címmel jutalmazta az immáron klasszikussá vált Ring-produkciót.

Solti György operadirigensi karrierjének csúcspontját a londoni Covent Garden Opera főzeneigazgatói tisztsége jelentette, amelyet a kezdeti vonakodás után Bruno Walter biztatására vállalt el 1961-ben. E munkásságához kapcsolódik az eredeti nyelvű előadások meghonosítása és a korábban csupán középszerű intézmény művészi színvonalának fokozatos emelése. A kezdeti együttműködés viharos részletei és néhány negatív kritika után Solti pozíciója megszilárdult, s munkássága igazi aranykort eredményezett, melynek megkoronázásaként az immáron világszínvonalat elért zenei műhely elnyerte a megtisztelő Királyi Operaház (Royal Opera House) címet. Solti Györgyöt legfőbb elismerésként 1972-ben – a brit állampolgárság megadásával egyidejűleg – lovaggá ütötték, s ettől az időponttól kezdve hivatalosan a Sir Georg Solti nevet használta.

Zenekari karmesterként karrierjének meghatározó fénykorát jelentette a Chicagói Szimfonikus Zenekar élén betöltött főzeneigazgatói tisztsége, melyet 1969-ban vett át. A Solti által boldog házasságként jellemzett együttműködés alatt a zenekar pénzügyileg és szakmailag egyaránt megerősödött, s elfoglalta méltó helyét a világ vezető zenei együttesei között. E zenekar élén is számos kitűnő felvétellel ajándékozta meg rajongóit, melyeket egytől egyig az addiktív hatású Solti-hangzás jellemez: a teljesség igénye nélkül Dvorák Újvilág-szimfóniájának nagyszabású képiségét, Csajkovszkij Patetikus szimfóniájának a kirobbanó örömtől a mély depresszióig terjedő érzelmi skáláját kivetítő neurotikus dinamizmusát, vagy Händel Messiásának a historizmussal szemben a viktoriánus előadói hagyományokat tükröző monumentalitását emelhetjük ki. A zenekarral kialakult viszonyát érzékletesen jellemezte koncertmestere, Ajtay Viktor: „A karmesterek rendszerint nyugodtan viselkednek a próbán és feszült hangulatúak a koncerten. Solti ennek az ellenkezője. Próbák alatt igen feszült, ezzel segít számunkra koncentrálni, az előadás alatt viszont oldott hangulatba kerül, s ez nagy előny a zenekar számára.” Solti karmesteri hitvallása pedig leghívebben saját szavaival összegezhető: „Az előadások során az a célom, hogy a lehető legjobb teljesítményt hozzam ki az énekesekből és a zenészekből. Lehet, hogy életemben századszor dirigálom Beethoven Ötödik szimfóniáját, de az én tisztem, hogy elvarázsoljam a közönség tagjait, akik talán most hallják először.”

A Chicagói Szimfonikus Zenekar főzeneigazgatói tisztségétől Solti György 1991-ben vált meg, erről és további terveiről így vallott: „Mintegy ötven éves főzeneigazgatói tevékenységem után szabadúszó karmester lettem. Nincs szándékomban lassítani a tempót… Még mindig számos tenni- és tanulnivalóm van. Életem folyamatos utazás, s ugyanakkor folyamatos tanulás. Szilárdan hiszem, hogy az utolsó tizenöt évben többet fejlődtem, mint az azt megelőző huszonöt év során, s ez az, ami erőt ad a folytatáshoz, egyúttal nagy öröm forrása is.”

Élete utolsó szakaszában szabadúszó karmesterként a Covent Garden Opera és a Chicagói Szimfonikus Zenekar nyugalmazott karmestereként tevékenykedett, emellett Herbert von Karajan halála után a Salzburgi Ünnepi Játékok művészileg meghatározó alakjává vált. E színhelyen A varázsfuvola (1991), a Falstaff (1993) mellett Az árnyék nélküli asszony (1992) csonkítatlan változatának színrevitelében vezényelte a Bécsi Filharmonikusokat, s az utóbbi előadásban két világhírű magyar művész, Marton Éva és Rost Andrea is helyet kapott.

Solti György sírja a Farkasréti temetőben
(Farkas Ádám alkotása)

Magyarországra karmesterként utoljára 1997-ben tért vissza, melynek alkalmával lemezre vezényelte Weiner Leó f-moll szerenádját, Bartók Béla Cantata profanáját és Kodály Zoltán Psalmus hungaricusát; nyolcvanöt évesen sem szűnő energiájával apokaliptikus látomásként interpretálta a két remekművet. A Cantata profana szimbolikája köszönt vissza a hazájához való kötődését jellemző nyilatkozatában is: „1939 óta először éreztem, hogy valamilyen formában még mindig Magyarországhoz tartozom. Magyarország újból Európa része lett. A szarvas hazatért, agancsai immáron átfértek az ajtón, mert távolléte alatt az ajtó magasabb és szélesebb lett.”

Halála váratlanul következett be 1997. szeptember 5-én a franciaországi Antibes-ben; ágya mellett Bach János-passiójának partitúrája feküdt, melynek előadására készült a Chicagói Szimfonikus Zenekarral. Saját kívánságára Budapesten, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra, sírkövén a sokatmondóan lakonikus „Hazatért” felirat olvasható. Emlékét a számos lemezfelvétel mellett özvegye, Lady Valerie Solti és lányai által létrehozott Solti Alapítvány is őrzi, melynek célja fiatal művészek támogatása, a Maestro alábbi gondolata jegyében: „Nekünk, aktív zenészeknek kötelességünk, hogy biztosítsuk a zene jövőjét azáltal, hogy átadjuk a jövő generációjának, amit karrierünk során elsajátítottunk; nem csupán a technikát, de magának a zenének a szeretetét.”

(Források:  *Magyar Zeneművészeti Alapítvány  *operavilag.net  *Vétek Gábor: Száz éve született Solti György)