1941. január 4-én hunyt el Henri Bergsson francia zsidó filozófus, a 19. század vége életfilozófiai fordulatának meghatározó alakja, az intuitivizmus rendszerének megalkotója, a modern vallásbölcselet perszonalista vonulatának jelentős szellemi előkészítője.

1859-ben Párizsban született. Tanulmányai befejezése után középiskolákban tanított filozófiát; majd 1899-től az École Normale Supérieure, 1901-től a College de France nagyhírű, tanítványok seregét vonzó filozófiaprofesszora volt. Tudományos munkája mellett az 1910-es években több diplomáciai küldetést teljesített; 1901-től az Académie des Sciences morales et politiques, 1914-től az Académie francaise tagja volt. 1928-ban irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki.

Az 1900-as évek elején a hagyományos metafizikát elutasító dinamikus és szubjektív szemléletével Bergsson jelentős szellemi hatást gyakorolt a kibontakozó katolikus modernizmusra, aminek köszönhetően Róma több művét is indexre tette. Ugyanakkor ő maga kezdettől rokonszenvezett a katolikus eszmékkel, és élete vége felé különösen közel került az általa egyre inkább irracionális intuícióként és életérzésként felfogott katolikus hithez; az áttéréstől végül már csak az üldözött hitsorsosaival való szolidaritás tartotta vissza.

Bölcseleti rendszere alapjaként Bergsson az idő mint a létezés kerete kétféle fogalmából indult ki; az időbeliség a testi, fizikai világ ideje, amellyel az élőlények, az ember, az aktív szellem teremtő ideje, a tartam mint irreverzibilis fejlődési elv áll szemben. Ez utóbbi az élet világában jut érvényre és tartamában valósul meg a teremtő fejlődés, az életerő – az anyagi lét statikus korlátait folyamatosan meghaladó – kibontakozása. Az emberi értelem ennek a teremtő fejlődésnek a megismerésére tör, ám ezt nem a ráció, hanem csak az átélés, a beleélés, az intuíció révén képes elérni. Ezen a ponton lép be rendszerébe a vallásfilozófiai tematika, hiszen a teremtő fejlődés transzcendens horizontján egy olyan végső metafizikai elv körvonalazódik, amely világosan a kezdetre, mint teremtésre és a végső teljességre, mint szeretetre, valójában Istenre utal. Ez a gondolati lezárás teszi Bergsson vallásbölcseletét a keresztény perszonalizmus fontos előkészítőjévé, és ez az oka annak, hogy gondolataiból olyan jelentős katolikus bölcselők is merítettek, mint J. Maritain vagy E. Mounier, a magyarok közül Prohászka Ottokár vagy a személyes tanítvány, Dienes Valéria.

(Forrás:  *MTA Filozófiai Kutatóintézete)