1895. október 3-án (a régi naptár szerint szeptember 21-én) született Szergej Alekszandrovics Jeszenyin szovjet-orosz költő.

A rjazanyi kormányzóság Konsztantyinovo nevű falucskájában született, amely ma az ő nevét viseli. Paraszt szülei korán különváltak, gyermekük gondját a jómódú nagyszülőkre bízták, akiktől szigorú vallásos nevelést kapott. Tudós férfit, tanítót szerettek volna belőle faragni, ezért az elemi iskola után 1909-ben egyházi tanítóképzőbe íratták be, s támogatták költői törekvéseit is.

Szergej Alekszandrovics Jeszenyin szovjet-orosz költő
(MTI Fotó: reprodukció)

1912-ben elhagyta a képzőt, s nagyszülei akarata ellenére Moszkvába ment, ahol korrektorként dolgozott egy nyomdában. 1913-tól másfél évig egyetemi hallgató is volt, majd Szentpétervárra utazott, hogy kiderítse az ottani szerkesztőségekhez küldött kéziratainak sorsát. Ekkor ismerkedett meg Alekszandr Blok költő, drámaíróval, aki felismerve tehetségét, egyengetni kezdte irodalmi pályáját, s 1915-től több folyóirat is közölte verseit. 1916-ban Halottak napja húsvét után címmel megjelent első verseskötete, melynek költeményeiben bibliai képekben dicsőítette gyermekkora Oroszországát, idillikus képet festve a faluról, az érintetlen természetről. A kötet nyomán neve egy csapásra ismertté vált, és a hagyományos paraszti viseletbe öltözött ifjú hamarosan az irodalmi szalonok kedvence lett.

A kék szemű, rakoncátlan szőke fürtű költő a női szíveket is megdobogtatta, gyakorta esett szerelembe a legkülönbözőbb társadalmi csoportból származó lányokkal, asszonyokkal. Időnként nősülni is kedve támadt, s életének rövid harminc éve alatt ötször kötött házasságot. Az elsőt még tizennyolc éves korában, ebből született egy fia is, Jurij, aki 1937-ben munkatáborban végezte életét.

1916-ban katonai szolgálatra sorozták be, de a forradalom idején elhagyta a sereget, baloldali fegyveres csapatokhoz szegődött. Megunva a harcokat Moszkvában telepedett le, ahol előbb egy kis kiadót alapított, majd ismét megnősült. Felesége, Zinajda Reich színésznő, egy kislányt és egy kisfiút szült neki.

Az 1917-es oroszországi forradalmakat boldogan üdvözölte, társadalmi és szellemi átalakulást remélt, amelyben a falu, a népi kultúra megőrzi érintetlen szépségét, idilli tisztaságát. 1919-ben csatlakozott az úgynevezett imaginisták akkor alakuló csoportjához, melynek hamarosan egyik szellemi vezetője lett. Esztétikai nézeteiket a Mária kulcsai vagy A lélek forrása című esszéjében fogalmazta meg. A polgárpukkasztás és a szabadszájúság az imaginisták költészetében és bohém életmódjában is megnyilvánult, Jeszenyin az irodalmi kávéházak törzsvendége volt, felolvasásokat tartott, emellett mértéktelenül ivott. A forradalomból már régen kiábrándult, nehezen találta helyét az új világban, a költészetbe és a tivornyákba fojtotta csalódását. 1920 és 1921 között Pugacsov címmel költői drámát írt, melyben hosszan dicsőítette a parasztfelkelés vezérét.


1921-ben egy társaságban találkozott össze a Moszkvában tartózkodó Isadora Duncan amerikai táncosnővel, s egy pillanat alatt egymásba szerettek. 1922 májusában összeházasodtak, ezt követően Jeszenyin elkísérte kedvesét európai és amerikai turnéira is. A szerelmi szenvedély hamarosan pusztítóvá vált, az amúgy gyengéd hangú és törékeny költő jó párszor alaposan megverte Duncant, részeg indulatában számos hotelszobát is összetört, a sajtó a művészpár botrányaitól volt hangos. Utolsó nyilvános összeveszésük után Jeszenyin összepakolt, és 1923 májusában visszatért Amerikából Moszkvába.

Nem sokkal később újranősült, de néhány hónap múlva el is vált. Ebben az időszakban tudatosan cinikus és hivalkodó kocsmaverseket írt, amelyek A csavargó vallomása és a Kocsmás Moszkva című kötetekben jelentek meg.Még 1923-ban ismét megházasodott, de ez a frigy sem tartott sokáig. Felesége, Nagyezsda Volpin egyedül szülte meg Alekszandrt, akit a költő soha nem is látott. A matematikus Alekszandr Jeszenyin-Volpin később neves szovjet ellenzéki lett, emiatt el is kellett hagynia az országot, Amerikába emigrált.

1924-től Jeszenyin testi-lelki állapota rohamosan romlott, az alkohol mellett rászokott a kokainra, többször gyógykezelés alatt állt, költészete elkomorult. Rövid enyhülést jelentett a Tolsztoj unokájával, Szofija Andrejevnával kötött házassága, de igazi megoldást ez sem hozott. Utolsó versében, A fekete emberben kíméletlen ítéletet mondott önmagáról, élete kudarcáról. 1925. december 27-én (vagy 28-án) rövid kórházi kezelés után a leningrádi Angleterre szállóban felakasztotta magát a fűtéscsőre, búcsúsorait saját vérével írta meg.

(Forrás:  *MTVA Sajtó- és Fotóarchívum)