60 éves Szűcsné Sátorhegyi Erzsébet zongoratanárnő. Hajdúnánáson született 1955. április 25-én. Általános iskoláit szülővárosában végezte. Már elsős korában zongorázni tanult; tanárnője, Szabó Katalin indította a zenei pálya felé. Középiskolás éveit – Helyes Erzsébet irányításával – a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola zongora szakán töltötte. Kitűnő érettségi bizonyítványt szerzett, azután Debrecenben, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Irmai Kálmán növendékeként fejezte be tanulmányait. Zongora szakon végzett, emellett általános iskolai ének- és zeneiskolai szolfézstanári diplomát is szerzett, mindhármat jeles eredménnyel. Később – 1991-ben – Budapesten másfél éves intenzív zongora továbbképzésen vett részt Hambalkó Edit szervezésében, Krause Annamária vezetésével. 1976 óta Kecskeméten él. Tanári pályáját a Kodály Iskolában kezdte, azóta folyamatosan ott tanít. Az első években tanári hangversenyek, kamarakoncertek rendszeres szereplője volt, néhány ízben szólóban is játszott. Az utóbbi időkben elsősorban az iskola hangszereseit és kórusait kíséri. Városi rendezvények aktív résztvevője zongorakísérőként. 1979-ben Szekszárdon, a Zenetanárok IV. Országos Zongoraversenyén II. helyezést ért el. Megyei, regionális és országos versenyeken, fesztiválokon tanítványai is rendre jól szerepelnek, zongorajátékukat gyakran nívódíjjal, illetve kiemelt nívódíjjal jutalmazzák. A Kodály Iskolán kívül óraadóként immár 22 éve Izsákon, a Táncsics Mihály Alapfokú Művészeti Iskolában is tanít, és az Izsáki Városi Vegyeskar állandó zongorakísérője. Munkáját 1987-ben Miniszteri Dicsérettel ismerték el, 2014-ben „Izsákért” emlékplakettet vehetett át.

„Polgári értékrendet követő családba születtem. Apukám Sátoraljaújhelyről származott, pénzügyőrként dolgozott. Debrecenben ismerkedett meg édesanyámmal. Hajdúnánáson telepedtek le, édesanyám az ottani általános iskola alsó tagozatán tanított. Házasságukból ketten születtünk. Nővérem gyermekgyógyász és gyermekpszichiáter lett, a nyíregyházi kórházban dolgozik. 14 éven át Kislétán egy sérült állami gondozottakat nevelő intézet munkáját irányította.

Nővéremmel óvodás koromban

Anyukám ambiciózus nő volt, zongorázni szeretett volna, orvos akart lenni, de szülei nem tudták taníttatni. Végül lelkes pedagógus lett, 72 éves koráig tanított komoly közmegbecsülést kiváltva. Idős korában a város »Zászlóanyának« választotta. Szakfelügyelőként is ismerték és szerették megyeszerte. Gyerekkori vágyait azonban nem feledte, s bár szerény körülmények között éltünk, ő megpróbált mindent megtenni azért, hogy az álmait mi valóra váltsuk. Hamar kiderült, hogy nővéremet inkább az orvostudomány, míg engem a zene érdekel – még csak óvodás voltam, de már a zongorán »pötyörésztem«. Alig lettem általános iskolás, szüleim beírattak a zeneiskolába is, ahol példaadó kezekbe kerültem: Szabó Katalin tanárnőmnek köszönhetem, hogy erre a pályára léptem. Az ő biztatására mentem Debrecenbe, a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola zongora szakára.

Elsős kisiskolásként

A családtól való elszakadás nehezen ment – havonta csak egyszer jutottam haza – , a meleg otthoni légkörből egy 14 fős kollégiumi szobába kerültem, és kora reggeltől késő estig hajtás várt rám. A napot a tanítási órák előtt, már hat órakor gyakorlással kezdtem, és az iskolában ezzel is fejeztem be. Este kilenc után, amikor a kollégiumba visszaértem, még tanulnom kellett, a lámpaoltás miatt néha a paplan alatt, ahogy a többiektől láttam.

A szakközépiskolában is kiváló tanárok vettek körül. Helyes Erzsébet lett a zongoratanárom, végtelenül szerettem, tiszteltem őt. Az igényes szakmai irányítás mellett sokat beszélgettünk, anyai gondoskodásával mindenben segített nekem. Hálával tartozom ezekért az évekért. Ma is tartom vele a kapcsolatot. Férje, Kövics Zoltán az elméleti tárgyakat tanította. Bár ezek a tárgyak is jól mentek, nekem a hangszer volt az első, a zongorázást szerettem legjobban. Kövics tanár úr megértette ezt, és mindig segített a »lehetetlenben«, azaz gyakorlótermet találni.

A szalagavató ünnepségen

Célkitűzésem a sikeres érettségi után sem változott, zongoratanár akartam lenni. Maradtam Debrecenben – hely hiányában nem vettek fel a Zeneakadémiára –, és tanulmányaimat a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytattam. Igaz, előtte eljutott hozzám egy olyan hír, hogy a szigorú, »régi vágású« tanszékvezető tanárnő akar magához venni. Ez elvette a kedvemet a folytatástól, nem is gyakoroltam egész nyáron. Az első főiskolai tanítási napon azonban kiderült, hogy Irmai Kálmán növendéke leszek. Találkozásunkkor szégyenkezve vallottam be neki az igazat . Ő elmosolyodott, és dörmögve csak annyit mondott: »Nem baj, most kezdődik a tanév!« Ezt a mondatot egy-egy évkezdéskor azóta már sok tanítványom tőlem is hallotta. De Irmai Kálmán nem csak emberséges tanár volt. Míg a szakközépiskolában Helyes Erzsébet aprólékos munkával csiszolta tudásomat, az Ő férfias stílusa a legjobb folytatás volt számomra. Tőle megtanultam, hogy koncerten játszva egy darabot a hibák ellenére sem szabad feladni, a jó befejezés még sikert hozhat.  A sors nagy ajándéka volt, hogy tőlük tanulhattam!

Diplomám átvétele után Debrecen környékén több kisvárosból is kaptam állásajánlatot, én azonban egykori tanárom, Szabó Katalin hívására a váci zeneiskolánál próbálkoztam. Ő akkor már ott tanított. Személye és az iskola jó híre – egy modern, remekül felszerelt intézmény volt – miatt döntöttem így. Próbajátékom jól sikerült, és úgy tűnt, minden a legjobb úton halad, amikor kiderült, hogy az a kolléga, akinek a helyére mehettem volna, távozási szándékát visszavonta. Így az állás mégsem ürült meg.
Rosszul esett, hogy hoppon maradtam. Ebben a helyzetben a főiskolán megismert barátnőm és lakótársam, Horváth Márta segített, ő beszélt rá, hogy jöjjek vele Kecskemétre. Soha addig nem jártam itt, de ekkor hirtelen, vaktában beleegyeztem. Így lettem 1976-ban a Kodály Iskola tanára. Rozgonyi Éva volt akkor az igazgató. Bizalommal, jó szívvel volt irántam, még a Lánchíd utcai tanácsi lakás kiutalásában is közbenjárt értem. Sokat köszönhettem tapasztalt, megbecsült kolléganőmnek, Kelemen Józsefné Marikának is, aki a pályám elején felkarolt, és mindenben segített. Vele éveken át egymás mellett tanítottunk, nagyszerű tanár és barát volt, sajnos a sors hamar elszólította.

Legendás éveket éltünk. A mai Kada Elek Szakközépiskola épületében szűkös körülmények közt működött akkor az ÉZI. Délelőtt és délután is tanítottunk. Még a portásfülkében vagy az orvosi szobában is tartottunk órát. Szerettem és szeretek tanítani. Növendékeimmel mindig jól kijöttem, sokan közülük egész magas szintű tudásra tettek szert, bizonyíték erre a különböző versenyeken, fesztiválokon kapott sok-sok elismerés. Örömmel tölt el, hogy tanítványaim közül többen választották hivatásként a zenei pályát, jelenleg is van, akit kollégaként üdvözölhetek az iskolában. Szívügyemnek tartom a »családi négykezesek« szervezését, betanítását. Ezek a kétévente hagyományosan megrendezendő hangversenyek igen népszerűek, nemrég tartottuk a hetediket. A régi növendékek is szívesen jönnek vissza játszani testvérként, barátként vagy szülőként egyaránt. Különleges »csemege« a nagypapa-unoka párosítás! Ezzel a régi családi muzsikálás szellemét kívánom visszahozni, és a zenén keresztül közös élménnyel erősíteni a családi kapcsolatokat.

A négykezes parti résztvevőivel

A tanítás mellett zongorázni is mindig szerettem. Kollégáim biztatására vállaltam a zongoraversenyen való megmérettetést. Fiatal pedagógusként tanári hangversenyeket szerveztem, kollégáimmal kamarakoncerteket tartottunk. Életre szóló élmény marad, amikor Bartók: Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre írt művét is előadtuk. A sors ajándéka, hogy a darabot 25 évvel később, egy fiatalember felkérésére, új társakkal ismét eljátszhattam. Persze a »szólistaság« rengeteg gyakorlást igényelt volna, a gyerekek születése után – nagyszülők távolsága, férjem elfoglaltsága miatt – erre már kevés lehetőségem volt. Kísérőként azonban számtalan öröm ér, amihez hozzátartozik az izgalom is. Túlságosan komolyan veszem ugyanis a felelősséget, nehogy elrontsam a másik produkcióját. Ennek ellenére nagyon szeretek kísérni. Évek-évtizedek óta kórusvezetők – Sipos Erzsébet, Ubrizsyné Érsek Éva –, valamint hangszeres tanárok – Szabóné Horváth Márta, Bense Károlyné, majd Pápai Erika – állandó zongorakísérője voltam. Jelenleg Szegediné Tóth Ildikó tanárnő kórusával és Balog Előd tanár úr csellistáival zenélünk együtt, kölcsönös tiszteletben, és szakmai egyetértésben. Nagyon fontosak számomra az őszinte, tartós emberi kapcsolatok, csak így tudok maximális energiával és lelkesedéssel dolgozni.

2014-ben „Izsákért” emlékplakettet kaptam

A Kodály Iskolán kívül félállásban egy ideig az Állami Zeneiskolában is tanítottam, illetve óraadóként Tiszakécskére jártam. 22. tanéve Izsákon, a Táncsics Mihály Alapfokú Művészeti Iskolában is tanítok. Az ottani gyerekek haladását, tanulni akarását jó látni, hétről hétre megtapasztalni.

  

Férjemet, Zolit még az általános iskola nyolcadik osztályában ismertem meg, abban az évben lett az osztálytársam. A következő évtől kezdve ő is Debrecenben tanult, előbb a Vegyipari Szakközépiskolában, majd az Agrártudományi Egyetemen. A szombat délutáni vonattal sokszor együtt utaztunk haza, Nánásra, azután Debrecenben is egyre többet találkoztunk. Persze voltak »szünetek« de 1977-ben minden akadályt legyőzve összeházasodtunk. Az egyetem elvégzése után utánam jött Kecskemétre. Helvécián, az Állami Gazdaságnál dolgozott néhány évig, később vállalkozó lett. Sokat dolgoztunk együtt a földeken, így szerezve plusz pénzeket a további boldogulásunkhoz. Férjem jelenleg is növényvédelmi szakmérnökként nyújt szolgáltatásokat különböző szakcsoportoknak. Emellett kezdetben hobbiként, ma már a vállalkozás részeként tűzijátékkal is foglalkozik. Ezen a területen én is be-besegítek neki, rendezvények, programok színesítésére tűzijátékzenéket állítok össze.

Anyukám 80. születésnapján, 1999-ben férjemmel és gyermekeimmel

Két gyermekünk született. Gergő közgazdász, családjával Budapesten él. Most készül doktori címe védésére. Felesége, Dóri szintén közgazdász. Büszkék vagyunk az unokáinkra: Laura és Áron felcseperedését nagy örömmel követjük. Ági lányunk nemzetközi kommunikáció, diplomácia szakirányú végzettséget szerzett. Először Prágában, egy dallasi cég leányvállalatánál dolgozott. Lelkiismeretes munkáját megismerve a gyár európai központjához, Freisingbe hívták. Itt sikeresen kamatoztatja kreativitását, kiküldetéseiben diplomáciai jártasságát. Münchenben lakik szlovák barátjával, akivel évek óta párkapcsolatban él.  

  
Ágival és Laurával házi zenélés szünetében                             Áron első zongoraórája

S ami a következő évek terveit illeti? Amíg lehet, s erőm engedi, szeretnék még tanítani. A gyerekekkel foglalkozni sokkal boldogítóbb, mint a felnőttekkel, őket még formálni, alakítani lehet. Nekem, mint zenetanárnak megadatik az a lehetőség, hogy egy-egy növendékemet akár 10-11 éven át is taníthatom. Ennyi év alatt nagyon szoros érzelmi kötődés alakul ki közöttünk, ami közös munkánkra pozitívan hat, és átsegít az esetleges válságokon is. Büszkén hallgatom az érettségi előtt álló tanulóim záróvizsgáját, hallva benne évek kitartó gyakorlását, s egyben fájón, hogy ezennel vége az együtt töltött szép, termékeny éveknek. Szerencsére ők is érzik ezt, és később kárpótolnak egy-egy futó látogatással, rám gondolással, vagy azzal, hogy gyermekeiket is rám bízzák.

Családi körben, Áron első születésnapján

Ma is hajt még az a felelősség, hogy amit a tanáraimtól kaptam, tovább kell adnom. Persze a saját gyermekeimnek is szeretnék segíteni. Régen megfogadtam, hogyha sikerül, igyekszem unokáim felnevelésében tevékenyen részt venni. Ennek a belső ígéretnek is eleget szeretnék tenni a jövőben!"

(Lejegyezte: Varga Géza)