Csikász Imre maga rajzolta arcképe
(Művészet, 1914)

Csikász Imre 1901-től az Országos Magyar Iparművészeti Iskolába járt (a Magyar Gazda című rajza és mintázása alapján rögtön a II. osztályba vették fel), ahol Mátrai Lajos, Pap Henrik és Udvardy Géza tanítványa volt. Bár külföldre szeretett volna menni, pénz hiányában ezt nem tehette, így ideiglenesen Kaposváron Borovicz Imre épületszobrász segédjeként tevékenykedett. Végre 1906 őszén báró Hornig Károly akkori veszprémi püspök biztosított anyagi támogatást a számára: „Lecsaptam a malteroskanalat, s 300 forinttal a zsebemben kimentem Münchenbe tanulni!” A müncheni akadémián a hildebrandista elveket valló Balthasar Schmidt tanítványa volt, így 1907-től Brüsszelbe mehetett tovább, a szobrászat egyik korabeli fővárosába, ahol egészen 1910-ig Charles van der Stappen irányítása alatt dolgozhatott az Academie Royal des Beaux-Arts-on, miközben alakrajzot is tanult Jean Delville-től, a szimbolista festőtől. Ottani tartózkodása alatt elsősorban Auguste Rodin művei és a részben spanyol eredetű fiatal vallon akadémiai szobrász tanár, Victor Rousseau hatott rá. Csikász közben másutt is megfordult, így járt például a híres drezdai képtárban: „Nem is élvezet volt ez nekem, hanem kín, de nem olyan kicsinyes, mint amilyent a hiúság okozhat, itt nagy, hatalmas lelkek szárnysuhogását hallod, vagy Michelangelo titáni lelke szól feléd, Leonardo da Vinci egy-egy vonalából kiérzed, hogy azt az érzések Királya húzta, hát még Rafael Madonnájával! Előtte szinte bután áll meg az ember, s úgy érzi magát, mint a porszem a hegy lábánál, átkozva a sorsot, hogy e korban született…”

Az 1908-ban írt sorokból jól érezhető, hogy szinte mindig Itáliába vágyott, így nagy örömmel fogadta, amikor 1911-től magyar állami ösztöndíjjal egy évet a Római Magyar Akadémián tölthetett. Csikász a Fiatal lány című szobrát nagyrészt ekkor, 1911–1912-ben mintázta meg és szinte azonnal közgyűjteménybe került (ma Magyar Nemzeti Galéria, letétben a Kecskeméti Képtárban). Az 1913-ban Münchenben bajor állami aranyérmet nyert alkotás, tulajdonképpen a tavasz (a mű Tavasz címen is szerepel a különféle írásokban), az örök megújulás, a fejlődés, a növekedés allegóriájaként jelenik meg a gyermeki lét és a felnőttség határán ábrázolt kamaszlány formájában. Bernini híres szobrára (Apolló és Daphné, 1625) emlékeztet a tekintetben, ahogy bravúros módon egy (igaz esetünkben években mérhető és nem csak testi) folyamat érzékeltetésére vállalkozik a szobrász, mely műfaját tekintve nem éppen a legegyszerűbb vállalkozás. Az arc gyermeki vonásai, önfeledt mosolya, a serdülő test éretlensége és az ovális talapzaton alkalmazott mozdulat (bal lábával – kissé ókori szobrokat idéző módon – hátralép) mindenesetre erről a törekvésről tanúskodik. A mű másik példánya ma a fővárosban, meglehetősen kaotikus környezetben, a Deák téren látható. Lábass Endre így ír róla: „Én szép helyeken szerettem várni, … de legjobban a kislánynál, aki vacak kis medence hátuljában álldogál, sokszor banánt raknak a kezébe, kutyaszart, egyszer lakkfilccel szívet rajzoltak a meztelen hasára, évekig nem mossa le a savas eső, kis mellei vannak, ha letérdeltem a hideg kőre könyökölve, a kislány tenyerében hordozta a rendőrség vörös neoncsillagát…”.

Csikász Imre: Fiatal lány (1912)

Bár Kecskeméten is látható e szobor, a valóságban Csikász csak ennek elkészülte után lett tagja a kecskeméti művésztelepnek, ahol a bejegyzés tanúsága szerint 1912. május 1. és 1913. április 30. között volt kisebb-nagyobb megszakításokkal a műkerti műterembérház lakója. A különféle források alapján Kecskeméten valósult meg alkotásai közül a veszprémi Petőfi-emléktábla, édesanyja portréja és dr. Cseresznyés Józsefné domborműve. Emellett két befejezetlenül maradt műről is tudunk: a gipszvázlatban fennmaradt, Nagyvázsony község által megrendelt, egész alakos Kinizsi-szoborról („Kinizsi már félig-meddig kész, máris félnek az itteniek tőle, kemény legény, nem félnadrág!” – írta róla Laczkó Dezsőnek) és az ún. Hornig-szarkofágról, amelynek teljes nagyságú, 3x2 méteres gipszöntvényét a művész saját kezűleg semmisítette meg.

100 éve, 1914. január 3-án, immár a „százados-utcai művésztelep nagy tervekre készülő lakójaként” halt meg „Csikász Imre, akinek művészi múltja éppen csak annyi, hogy feltűnt.” De a Művészet című folyóirat nekrológ-szerzőjének találó értékeléséhez hasonlatos Melocco Miklósé is: „Csikász Imre jó szobrász volt. Kár érte.”

ifj. Gyergyádesz László művészettörténész