A HÉT MŰVÉSZE: Diener-Dénes Rudolf festőművész125

„Büszkesége a magyar szellemi világnak, hogy ennek a nem erre a világra való léleknek a műve végül is oly életerősen világra jött, hogy van képünk az ő szemén át is arról, ahová rendeltettünk.” (Illyés Gyula)

125 éve, 1889. január 28-án született Diener-Dienes Rudolf festőművész. Munkás gyermekkor volt az osztályrésze. Borbélynál, nyomdában, paszománykészítőnél inaskodott, hogy a keresett pénzből 1909-ben a fővárosba utazva az iparrajziskola után beiratkozhasson az Iparművészeti Iskola esti tanfolyamára. 1910 és 1913 között a Képzőművészeti Főiskolán három éven át Ferenczy Károly tanítványa volt. 1911-től kezdve rendszeresen kiállított. 1917-ben az Iványi Grünwald Béla által vezetett kecskeméti művésztelepen, majd a Haris-közi szabadiskolában Rippl-Rónait Józseftől tanult. 1919-ben a nyergesújfalui művésztelepen és a kecskeméti művésztelepen dolgozott; Kecskemét városa számára kétkoronás szükségpénzt tervezett.

Diener-Dienes Rudolf:
Kecskeméti cigányputrik

Később külföldön – Ausztriában, Németországban, Franciaországban és Angliában – járt tanulmányúton. Művészetére legnagyobb hatással az 1924 és 1931 közötti franciaországi tartózkodása bírt, amikor Párizsban élt, de Bretagne-ban és Normandiában is megfordult. 

1931-ben – abban a reményben, hogy Magyarországon könnyebben fog boldogulni –hazaköltözött Budapestre. Az újrakezdés azonban nem volt könnyű. 1932-ben a kassai Kaszinóban rendezett egy kiállítást, ahol pénz helyett anyaggal, festékkel és vászonnal fizettek, de ez is segítséget jelentett ahhoz, hogy dolgozni tudjon. A már addig is franciás festészetet gyakorló Diener-Dénes további munkásságát végérvényesen meghatározták a Párizsban töltött évek, és ezt az 1937-ben, a Fränkel Galériában rendezett kiállítás is igazolta. Péter András művészettörténész szerint: „Onnan hozta magával először is a kép autonómiájába vetett meggyőződését, amely a párisi modern festők s így az ő számára is lehetővé tette a természet hűséges ábrázolásától való elszakadást, egy absztrakciós törekvést, amely a formákat nem a látható valóságnak, hanem egyedül és kizárólag a kép törekvéseinek veti alá.” 

  Diener-Dienes Rudolf: Páris
A kiállításnak nagy visszhangja volt, több dicsérő kritika is megjelent róla, többek között Oltványi-Ártinger Imre és Kassák Lajos tollából. „Diener-Dénes festői felfogása a francia impresszionizmus, illetve posztimpresszionizmushoz kapcsolódik, anélkül azonban, hogy a legkevésbé magán viselné az iskolásság bélyegét” - tudósított Kassák Lajos a Munka hasábjain megjelenő írásában, majd később így folytatta esszéjét: „Nem felfedező és nem úttörő egyéniség, de par excellence festő, expresszív, színgazdag. Vonatkozásainak szálait legvilágosabban Cézanne-hoz vezethetjük vissza. [...] képein soha semmi sincs a dologiság szűk korlátjai közé szorítva. Festészetének lényege nem a tárgyi ábrázolás, hanem a tárgyaktól kapott hangulat emlékképpé alakítása. Nem transzponálás, hanem transzformálás a lélekben.” A kiállítást követően Diener-Dénes elnyerte a Szinyei Társaság tájkép-díját is. Műveit kezdték vásárolni, és könnyebb éveknek nézhetett volna elébe, ha nem lép közbe a történelem.

1944-ben megszökött a deportálási menetből, és Hatvanból gyalog jutott vissza Budapestre. A pesti gettó egyik pincéjében, az éhhalál szélén érte meg a felszabadulást. Fia és lánya életét Kmetty János és Szőnyi István családja, illetve Dési-Huber István özvegye mentette meg. A szabadság azonban csak rövid ideig tartott, és a szovjet mintára létrejövő kommunista diktatúra háttérbe szorította mindazokat, így őt is, akik nem akartak kiszolgálói lenni. Míg 1946-ban másodszor is megkapta a Szinyei Társaság díját, és 1947-ben még sor kerülhetett életében rendezett utolsó egyéni kiállítására, a következő évek zaklatásokat és művészi létezésének elhallgatását hozták. Egy napon hiába várta felesége a szentendrei állomáson, hazafelé tartva, a buszon szívroham érte.

Diener-Dienes Rudolf: Önarckép

Diener-Dénes Rudolf főként posztimpresszionista jellegű tájképeket és csendéleteket festett. Intim szobabelsőit, lírai városképeit, bensőséges csendéleteit és portréit olajfestékkel hozta létre, e mellett az akvarell- és pasztelltechnika kiváló mestere is volt. Emlékkiállítását 1968-ban rendezték meg a Magyar Nemzeti Galériában. Halálának huszadik évfordulójára életművét összegző monográfia jelent meg. Munkái gyakran szerepelnek budapesti aukciókon. Családja művészete bemutatására Toulouse-ban emlékházat működtet.

(Források:  *artportal.hu  *Csodaszarvas műkereskedelmi portál  *Kortárs Magyar Művészeti Lexikon)