Szu Csong, János vitéz, Edvin, Gül Baba és Gábor diák: szinte nincs is olyan nagy operett bonviván szerep, amit ne énekelt volna Csizmadia László. A Katona József Színház művésze 2009-ben kettős jubileumot is ünnepel: februárban töltötte be a hetvenötödiket, és 55 évvel ezelőtt kezdte pályafutását. 

A szüleim már gyerekkoromban is sokat vittek az Operába, ráadásul az egyik unokabátyám ott volt fővilágosító. A hangomra is korán felfigyeltek. Az Operaház lett a nagy álmom, ezért az Erkel Ferenc Zeneművészeti Szakiskolába jártam.

Mégis az Operettszínház adta meg a kiugrási lehetőséget.
Szinetár Miklós hallott engem énekelni, s ő rögtön beajánlott az Operettszínházhoz. Akkor állították színpadra Huszka Jenő Szabadság, szerelem című operettjét, és az igazgató asszony, Gáspár Margit elégedetlen volt a kijelölt főszereplővel, aki a színház párttitkára volt. Végül a második szereposztásban én is megkaptam a szerepet. A primadonnám nem kisebb név volt, mint Petress Zsuzsa.

Ne feledjük, hogy az 50-es évek elejéről beszélünk. Milyen volt akkoriban az Operettszínház?
Induljunk csak ki a Panem et circenses mondásból. Az akkori pártdiktatúra ügyelt arra, hogy legyen „cirkusz”. Honthy akkor kapott Kossuth-díjat, s amikor bemutatták a Csárdáskirálynőt, már hajnalban sámlival odamentek sorba állni az emberek, hogy jegyet szerezzenek az előadásra. Én úgy érzem, hogy ekkor a magyar kultúrának egy reneszánsza volt, merthogy másról nem is igazán lehetett tudni. A szocialista országokon belül is óriási sikere volt a magyar operettnek. 1955 decemberében a szovjet turnén magának Hruscsovnak is bemutattuk a Csárdáskirálynőt.

A rendkívül ígéretes pályakezdés után aztán jött 1956.   
A forradalom vérbefojtása után elterjedt, hogy összeszedik a fiatalokat, merthogy ők indították az egészet, és kivisznek mindenkit Szibériába, ezért Kanadába menekültem. Egy sörgyárban dolgoztam, de a többi színész kollégámmal együtt megalapítottuk az első magyar színházat. A szabin nők elrablását mutattuk be, de embertelen honvágyam volt, ezért hazajöttem.

Akkoriban a disszidálás  bűn volt. Milyen következményekkel járt ez a pályafutására nézve?  
Amikor 1958 februárjában hazatértem, az Operettszínház új igazgatója, Fényes Szabolcs azonnal visszavett. Évad végén azonban a párt utasítására kirúgtak. Ekkor még Pesten maradtam, az ORI „haknibrigádjával” jártam az országot, majd Eger, Szolnok és Győr következett. 1968-ban kerültem Szegedre, ahol 18 évet töltöttem.

Szegeden óriási sztár volt. Miért fogadta el Lendvay Ferenc hívását Kecskemétre?
Lendvay Jancsóék triumvirátusa után került Kecskemétre, s engem úgy hívott, hogy „Lacikám, gyere velem, vissza kell dalolni a közönséget a színházba”.  Csak az ő kedvéért jöttem ide, de nem bántam meg. Itt ismertem meg a feleségem, Frigyesi Tünde koreográfust és nagyon sok szép szerepet eljátszhattam még. My fair lady, Gül Baba, János vitéz – valamennyi nagy siker volt. Később aztán megtaláltak a prózai karakterszerepek is. Örülök, hogy még mindig számítanak rám. Hogy mi lehetett volna, azon nem gondolkozom. Én jól érzem magam a bőrömben. Azt szokták mondani, hogy nincs boldog öreg színész. Én élő cáfolata vagyok ennek.

Kállai Erzsébet