Leó, a zenebohóc60

60 éves a Leskowsky Hangszergyűjtemény alapítója 

Már nem emlékszik pontosan, hogy Eötvös Gábor legendás „Van máááásik!” műsorszáma vagy egy híres szovjet zenebohóc  varázsolta el annyira gyerekkorában, hogy  otthon a család legnagyobb megrökönyödésére kijelentette, ő bizony zenebohóc lesz. Ugyan a cirkusz porondja beteljesületlen álom maradt, de ha belegondolunk, a „zenebohócság” – ha nem is a szó szoros értelmében – valóra vált. 

Leskowsky Albert
(Fotó: Kiss András)

– Bár még kisgyerek voltam, amikor meghalt, maradtak emlékeim a gazdálkodó tiszaalpári nagyapámról, a jó öreg nagyon tudott énekelni, egy bendzsóval mulattak a barátjával együtt. Apámról már csak a halála után derült ki számomra, hogy valamikor dobolt egy tánciskolában, amit alig akartam elhinni, mert egyébként nem nézte túl jó szemmel, hogy a zenélés felé kacsintgatok, abban az időben „dörgött” ugyanis a rock and roll – meséli a nem túl erős családi „indíttatást” a zenélés irányába Leskowsky Albert.  A sors könyve azonban – ha van ilyen – elkerülhetetlenül a zenét írta meg számára. Mert mi mással magyarázhatók azok a „véletlenek”, amelyek minden kitérő ellenére újra és újra ebbe az irányba sodorták?

– Érettségi után az NDK-ba kerültem, ahol hajógyártási technológusnak tanultam. Hajót ugyan ha kétszer láttam, de megtanultam németül és „belebotlottam”  az akkor ott járó magyar zenészekbe – először Bergendyékbe –, majd jött a következő nagy dobás, az Omega. Az első kelet-németországbeli koncertjükre Benkő Laci vitt be, mint unokabátyját. Aztán később egyszer a repülőn éppen Illés Lajos mellett ültem, a magyar zenészek krémje valamilyen nagyszabású eseményre volt hivatalos az NDK-ba, aminek az lett a vége, hogy az iskola helyett velük tartottam, mert kellett a segítség. Persze ez csak amolyan „trógerságot” jelentett. Kitaláltam magamnak, hogy jó lesz nekem ez a „zenekörnyéki” élet. Aztán itthon is ezt folytattam egy ideig, így lehettem tanúja a magyar rockzene klasszikus tíz évének.

Leskowsky Albert szeretett hangszerei között

–  Nem gondoltál arra, hogy magad is zenei tanulmányokat folytass?
– A turnézás után visszamentem az NDK-ba. Hivatalosan nem voltam a hallgatója, de bejárkáltam a rostocki egyetemre. Ott volt egy egyházzenei fakultás, ami valójában nem is működhetett, mert betiltották. Annyira nem figyeltek oda, hogy azt hitték, én is oda járok. Hihetetlen, hogy ott a könyvtárban az 1400/500-as évekből származó ősnyomatokat is a kezembe foghattam. Aztán elfogyott a pénzem és az idő is hűvösödni kezdett, úgyhogy hazajöttem. Ez ’74 ősze volt.

S mit hoz a sors? A Katona József Múzeumban, ahová álláskeresési szándékkel kopogott be Leskowsky Albert, éppen egy hangszertörténeti kiállításra készültek. Igaz, diploma nélkül csak egy hivatalsegédi állás jutott, amolyan mindenes, de gyorsan köztudomásúvá vált, hogy a zene „bolondja”.
 
– Hogyan kezdődött a hangszergyűjtés?
 –  Ahogy volt egy kis pénzem már az NDK-ban is vásároltam hangszereket, de különösen Prágában. Útközben hazafelé mindig megálltam ott egy hangszerkereskedésnél.  A határon kérdezték, hogy zenész vagyok-e, én kis túlzással azt válaszoltam, hogy igen és mindig átengedtek vám nélkül, mondván, hogy ezek ócska, régi hangszerek.  Akkoriban az elektromos gitárra és hasonlókra „mentek rá”.   Az egyik népzenei találkozón volt a gyűjteményem első kiállítása, majd miután a hangszereket felajánlottam a városnak, a Katona Emlékházban kaptam egy szobát. Tulajdonképpen innen – ez ’79-ben volt – számítom a gyűjtemény születését.

A gyűjtemény többször is vándorolt, a Katona Emlékház után a piarista gimnázium alagsora, majd a Zimay utcai ház következett. S közben gyarapodott és gyarapodott: Leskowsky Albert alapítványi támogatással Kubától Észak-Koreáig bejárta a világot, hogy újabb és újabb különlegességeket hozzon magával. A Leskowsky Hangszergyűjtemény helyet adott számtalan zenei rendezvénynek és kedvelt célpontja lett az osztálykirándulásoknak, itt ugyanis – megelőzve a múzeumpedagógia mai trendjeit – már 20 évvel ezelőtt is üthették, fújhatták a gyerekek a hangszereket.

Egy az ötven különleges kerékpár közül
(Fotó: Kállai Erzsébet)

– Sajnos, mára nagyon rossz állapotba került az épület, de a küzdelmet a feltételek javításáért most már átvette tőlem a gyűjtemény új vezetője, Szilágyi Áron, aki nagyon szépen viszi tovább és már kezdőként is nagyon jó.  Nyugdíjasként is csinálok gyerekfoglalkozásokat és megvan még a biciklimániám is. Már vagy 50 régi kerékpár van a garázsomban.  Most kórházba kell mennem, de utána ismét belehúzok, nem estem ki a lendületből. Nagyon örülök neki, hogy megértem ezt a kort, hiszen vannak jó néhányan, jó haverok, zenészek, akik, sajnos, már elmentek. Az egész élet egy ajándék, s az ember most látja csak, hogy mennyire az.

Kállai Erzsébet