A Forrás létrejöttének megvoltak az előzményei, mint a Kiskunság és az Aranyhomok című antológiák, és voltak itt újságírók, mint Hatvani Dániel, Zám Ferenc, Kunszabó Ferenc, voltak tanárok, Orosz László, Szekér Endre, vagy olyan alkotók, mint Buda Ferenc. Az alapító főszerkesztő Varga Mihály volt. Megyei támogatással és irányítással jött létre a Forrás olyan gyorsan, hogy az első számra még az engedély sem volt meg, amikor megjelent. Azt hozzá kell tenni, hogy abban az időben úgy hívták az ideológiai titkárt, hogy Pozsgay Imre. Egy mindenképpen változást akaró stáb volt itt a hatalomban és a szellemi életben is, és ezeknek az összekapcsolódásával jöhetett létre a Forrás. 1972-ben Varga Mihályt politikai okok miatt eltávolították, mert közölte Fábián László egyik írását, amelyben a '68-as szellemre emlékezett vissza és olyasmiket írt, hogy a fiatalok kitárt mellel rohannak a puskagolyóknak Prágában, Moszkvában és Párizsban. Varga Mihályt Hatvani Dániel követte a főszerkesztői poszton, az ő idejében már teljesen kikristályosodott a lap szociográfiai szemlélete.

Ebben a korszakban meglehetősen veszélyes műfaj volt a szociográfia, hiszen a hatalom nem vette szívesen, ha valaki megmutatta a kozmetikázatlan valóságot.  
Jöttek is állandóan az utolsó figyelmeztetések. Minden reformkor előszele egyébként a szociográfia kibontakozása, amikor az írók úgy érzik, hogy lehet változtatni.  Ez persze feltételezi a hatalom odafigyelését is, de nyilvánvaló, hogy az író mindig továbbmegy, mint amit a hatalom el tud képzelni a változtatásban. Ebből keletkezett az a feszültség is, ami gyakorlatilag Hatvani Dániel főszerkesztőségét kitöltötte.


1989-ben, a rendszerváltáskor vetted át a lap főszerkesztői posztját. Ha 2009-től, a negyvenéves évfordulótól nézünk visszafelé, akkor éppen 20-20 év „jut” a rendszerváltás előtti és az azt követő időkre a lap történetéből. Hogyan változott meg a folyóirat helye, szerepe?  
Az én olvasatomban ’79-re a politika és az irodalom már tudta, hogy mindennek vége. Nyilván egy többpárti demokráciában más szerepe van az irodalomnak, mint egy egypárti demokráciában, nem tudom, minek nevezzem, hiszen diktatúra sem volt már a 80-as években.  A rendszerváltást követően eltűntek a határok, amikre korábban mindig figyelni kellett, de ugyanakkor megjelent egy új követelmény, hogy az értéket, a kulturáltságot, a szellem méltóságát meg kell őrizni, tehát több irányba kell tekinteni, és összefogó szerepet kell betölteni. Ezt próbálja a Forrás is, de azt is látni kell, hogy az irodalom határai is kitágultak, tehát annyira széles az irodalmiság sávja, hogy azt egy folyóirat már nem tudja lefedni.

Füzi László
(Fotó: Bahget Iskander )

Ha az irodalomtörténészek feldolgozzák a lap történetét, kiket sorolnak majd a Forrás köréhez?
Nagyon érdekes, hogy egy egyetem nélküli városban a mai napig vannak olyan irodalmárok, akik országosan is elismertek: Buda Ferenc, Szekér tanár úr, Dobozi Eszter, Pintér Lajos és talán magamat is ide sorolhatom. Rajtuk kívül természetesen van egy holdudvara a lapnak, s ez meglehetősen széles. Akár az időben is vissza lehet menni, a klasszikusok közül Illyést, Németh Lászlót, Weöres Sándort, Veres Pétert, Pilinszkyt említhetném – nem egy rossz névsor. Az utóbbi időben sokat foglalkoztunk például Máraival. Nagyon jó kapcsolatban voltunk Határ Győzővel és Faludy Györggyel is. Ha mindenkit felsorolnék, nagyon hosszú lenne a kortársak névsora is: Kányádi, Tandori, Kovács András Ferenc, Balázs Attila, Sándor Iván. Azt azonban tudni kell, hogy egy humán egyetem nélküli városban sokkal nagyobb energiával lehet egy ilyen folyóiratot működtetni, mint az egyetemi városokban, de én ezzel együtt bizakodó vagyok a jövőt tekintve, hiszen a Forrás ott van a legrangosabb irodalmi folyóiratok között.

Kállai Erzsébet