60 éves Hollósy Katalin grafikus- és zománcművész. Nemesnádudvaron született 1955. február 28-án. Előbb Baján, a Tanítóképző Főiskolán szerzett diplomát, majd Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola rajz szakát végezte el. Tanulmányait később is folytatta, ma már művészeti menedzser és művelődésszervező végzettséggel is rendelkezik. Pályája elején kecskeméti általános iskolákban tanított, azután dolgozott a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelyben, majd Kunadacson volt iskolaigazgató. Jelenleg a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely vezetője. Korábbi temperás időszaka után 1986-ban ismerkedett meg a zománcművészettel, azóta a színes ceruza mellett ez a fő műfaja. Számtalan hazai és nemzetközi zománcművészeti kiállításnak és szimpóziumnak volt résztvevője, csak néhány állomás ezek közül: Budafok, Kecskemét, New Delhi, Mumbai, Kiev, Morez, Weimar és Tokió. Önálló kiállításokat is rendezett, többek között a salzburgi Taxham Galériában, a Kecskeméti Képtárban, az Újpest Galériában és Strohner Józseffel, Balanyi Károllyal összefogva Svájcban, Glattfeldenben, a Galeria Quattropaniban. Műveit több hazai és nemzetközi díjjal jutalmazták, közülük a legjelentősebbek: Országos Alkotóművészeti Kiállítás Iparművészeti Kategória díja, „Vigyázat, Törékeny!” – a Holland és a MTV díja, Bács-Kiskun megyei kiállítás grafikai díja, „Téli Tárlat” grafikai díja, a II. Nemzetközi Budafoki Zománcművészeti Triennálén a MAOE nagydíja, az I. Szentpétervári Nemzetközi Zománcművészeti Biennálé díja, a „Tűzvirág” Nemzetközi Zománcművészeti Seregszemle I. díja, a „Glass on Metal” amerikai szaklap díja. A MAOE, a Műhely Művészeti Egyesület, a Kecskeméti Képzőművészek Közössége és a Tűzzománcművészek Magyar Társasága tagja. Meghívott tagja a német Creativ Kreis Internationalnak, a francia GIRAEFE-nek, és az amerikai Enamelist Societynek.

„Mindkét szülőm átélte a kitelepítés borzalmait, én mégis sokat köszönhetek mindennek. Édesanyám sváb származású, emiatt a második világháború után el kellett hagyniuk nemesnádudvari otthonukat, míg édesapám családjának a Felvidékről, a Benes-dekrétum miatt épp ebbe a házba kellett betelepülnie. Jól jellemzi apámékat, hogy a Dunántúlról visszahozták édesanyámékat, és a következő években elbujtatták őket. Szüleim így ismerték meg egymást. Házasságuk az első vegyes házasságok egyike volt a községben.

Szüleimmel és nővéremmel

Szülőhelyem lakosságának vegyes volta nyitottságot hozott nekem. A helyi általános iskolába jártam, végig kitűnő tanuló voltam. Tanáraim közül különösen az Erdélyből zöld határon át idemenekült Fischer Lajost szerettem, aki magyart és irodalmat tanított. Rendkívül színesen tudott beszélni, történeteit szinte tátott szájjal hallgattuk. Emberi módon viszonyult hozzánk, amikor fegyelmezett, akkor is azt éreztük, hogy szeret bennünket. A tanórák mellett kézilabdáztam és tánccsoportba is jártam, sőt, hetente kétszer németül is tanultam.


Édesapám gyakran mondta: »Ahány nyelvet beszélsz, annyi ember leszel!« Az ő ösztönzése is hozzájárult ahhoz, hogy az általános iskola után – nővéremet követve – Baján, a Tóth Kálmán Gimnázium francia tagozatán folytattam tanulmányaimat. Kiváló iskola volt, olyan szellemi élményeket kaptam koncentráltan ott, amely mindmáig kihat életemre. Tóth-Pál Zoltán magyar-történelem tanárom – ő az 56-os eseményekben aktívan részt vett – tanítási módszere ma is példaértékű számomra. Neki nem a tények konkrét ismerete volt a fontos, hanem az, hogy megszeressük a magyar irodalmat. A tanuláson túl gimnáziumi éveim alatt is sportoltam. Kosárlabdáztam, és ez a csapatjáték jótékonyan hatott személyiségem alakulására: kitartásra nevelt, és arra, hogy az eredményért mindig meg kell harcolni. Harmadikban és negyedikben nagy hatással volt rám az is, hogy a hétvégéket rendszeresen a már Szegeden élő, egyetemista nővérem közelében töltöttem. Megismertem a JATE francia–magyar tanszékét, ott voltam a JATE Klub rendezvényein: a Kaláka Együttes első koncertjein, a kor lázadó rendezője, Paál István előadásain, Latinovits Zoltán Ady-estjén. Kiváltságos életem volt ekkor!

Érettségi után nővéremhez hasonlóan én is a JATE francia–magyar szakára jelentkeztem. Ő öt évvel korábban az OKTV-n elért jó eredménye miatt automatikus felvételt nyert az egyetemre, engem azonban származásom miatt egymásután háromszor is elutasítottak. Ezekben az években Szegeden éltem, és többek között segédápolóként, turisztikai munkatársként és recepciósként dolgoztam. Felejthetetlen élmény, hogy testvérem segítségével három hónapot Nyugat-Európában, francia nyelvterületen tölthettem. A Taizében megtapasztalt elmélyült csendre nagy szükségem volt, rendezni tudtam gondolataimat, erőt kaptam életem folytatásához.

  

1976-ban egykori gimnáziumi tanárom, Varsányi György – ő ekkor már a bajai tanítóképzőben tanított – rám szólt, hogy hagyjak fel a szegedi egyetemre való bejutási reményeimmel, és az ő biztatására népművelés-német szakra Bajára jelentkeztem. A sors ekkor is közbeszólt: az általam megjelölt szakra ugyan nem vettek föl, de a rajz szakot fölajánlották. Mivel már gyermekkoromban, a varrónő édesanyámmal és nagymamámmal téli estéken, a kemence padkáján közösen készített hímző- és díszítőminták tervezése során érdekelt ez a művészeti ág, a lehetőséget elfogadtam. Olyanok közé kerültem, akik közül szinte mindenki kényszerből érkezett a szakra, de hamar kiderült, hogy agyban dől el a rajz is: igen sikeres évfolyam lettünk.

Másodév végén tanítóképzősként a Hajósi Alkotótelep alapítótagja lettem. Óriási, egész életemre kiható élmény, hogy Tóth Menyhérttel együtt dolgozhattam, diáktársaimmal még a miskei házában is átbeszélgettünk vele két éjszakát. Ő értette meg velem, hogy ahhoz, hogy valakiből képzőművész legyen, a szellemi tudás legalább olyan fontos, mint a rajzolás vagy a festés.

Ezekben az években ismertem meg férjemet is. Ő műszaki főiskolás volt, vízügyi szakembernek készült. A Kecskemétről Bajára költöző Nagy Dezső tánctanár tánccsoportot indított, ott találkoztam vele. Egy március 15-i ünnepségre készülve egy párba osztottak be bennünket, azután a következő két évet már együtt töltöttük, és sikeres államvizsgáink után össze is házasodtunk. Ezt követően Kecskemétre jöttünk, mert itt mindketten állást kaptunk, és szüleink is belátható távolságon belül maradtak. 1982-ben megszületett kislányunk, de még kétéves sem volt, amikor férjemmel úgy láttuk, hogy mégsem vagyunk egy pár, és 1984-ben elváltunk. Kapcsolatunk azonban nem szakadt meg, úgy is mondhatnám, hogy baráti viszonyban vagyunk, lányunk nevelését ez nagyban megkönnyítette. Egyébként Zsófi közgazdász végzettséget szerzett, és ma már Pesten él, jelenleg második unokámmal még otthon van.

  

Kecskeméten először a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában tanítottam. Az akkori gyakorlatot, a tantárgycsoportos oktatást nagyon kedveltem: az alsó tagozatosoknak magyar-, rajz- és testnevelésórákat is tarthattam. Kollégáimmal, főnökeimmel is szerencsés voltam – jól megértettük egymást –, és diákjaimról is csak jót mondhatok: egyik osztályommal a megyei szövegértő és -olvasó versenyt is megnyertük.

A tanítás mellett igyekeztem saját tudásomat is bővíteni, és a közben ért hatások a képzőművészet felé sodortak. Tanártársaim rábeszélésére Szegeden elvégeztem a rajz szakot, és a Szappanos István által vezetett, a rajztanárok továbbképzését célzó nyári táborokon is részt vettem. Megismertem a zománcozást, a Helyőrségi Klub tűzzománc műhelyében gyakran éjszakánként is dolgoztam. Kemencét vettem, és a széchenyivárosi harmadik emeleti lakásom konyhájában felállítottam. A Rákócziban is alakítottam egy tűzzománc szakkört, saját kiállításokon is bemutattam alkotásaimat, melyek sikereket is hoztak: Eötvös-díjat kaptam és a megye féléves ösztöndíját is elnyertem. A zománc életem részévé vált.

1995-ben hívtak az angolkisasszonyokhoz, és miután a Rákócziban kedvezőtlen változást érzékeltem az oktatás színvonalában, iskolát váltottam. Csoportbeosztásban, dupla óraszámban taníthattam rajzot a középiskolásoknak, és mellette zománcműhelyt is működtettem. Mindez nagyon tetszett nekem. Óráimat a diákokkal együtt én is élveztem, fegyelmezési problémám egyszer sem akadt.

Studenicán, a Szent Száva kolostor melletti alkotótábor résztvevőivel

Bár születésem óta békés évtizedeket tudhatok magam mögött, a háború, a halál nekem mégis személyes élményem. Felvidéken éltem át 1968-at – árokparton számoltam a tankokat –, édesapámmal akkor voltunk először »otthon«. Azután a 90-es években egy szerbiai alkotótáborban a menekültek áradatát láthattam. S miközben mindenhol fegyveresek vettek körül, egy, a tábor melletti kolostorban találtam meg azt a békés, elmélyült állapotot, amely elhozta nekem az alkotás csendjét.

Négy évvel később, 1999-ben – még az iskola megszűnése előtt – ismét váltottam. Turi Endre invitálását elfogadva a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely munkatársa lettem. Több nyelven is jól beszélek, így új munkámban a nyitásra törekedtem, egyre több nyugati művészt hívtam Kecskemétre. Közben művészeti menedzser diplomát is szereztem, és az így szerzett tudással sikeres pályázatok által a műhely fejlesztésére forrást tudtam szerezni. Így például az Európai Unió egyik első pályázatán 7 millió forintot nyertünk informatikai fejlesztésre, az itt készített alkotások digitalizálására.

Az úgynevezett menedzseri betegség előjeleit érezve kilenc évvel később megpályáztam a kunadacsi általános iskola igazgatói állását, és két évig ezt a feladatot láttam el. Az iskolák összevonásainak időszakát éltük ekkor, és ez az én státuszom feláldozását is jelentette. De egyébként sem folytathattam volna ott a munkámat, mert már a nyár elején kicsit rosszul éreztem magam, azután egyre gyengébb lettem, és az orvosi vizsgálatok néhány hét múlva leukémiát állapítottak meg. Azonnal rokkantosítottak, két évig csaknem fekvőbeteg voltam, majd újabb három évig lábadoztam. A sportolásból származó akaraterőm sokat segített, rendszeresen gyalog jártam mindenhová, tornáztam, angolul tanultam, és ha tudtam, zománcoztam is. Szakmailag is rendeződtek, összeálltak a dolgaim, a második év után műveimmel többek között Szentpétervárra, Kievbe, Tokióba, San Franciscóba és Naszvadra személyesen is eljutottam, és mindenhonnan valamilyen díjat hoztam el. Betegségemet hamarosan ajándékként láttam: kizárólag azzal foglalkozhatok, amit szeretek, és még a tempót is magam határozhatom meg.

Indiai művészekkel New Delhiben

Utolsó nagy utazásomból hazafelé a repülőn – a világot is felülről látva – eltöprengtem egy kicsit saját utolsó éveimen, és arra jutottam: az a tény, hogy túléltem egy ilyen betegséget, s ennyi felé járhattam a világban, valószínű azért történt meg velem, mert nekem még van valami komoly tennivalóm. Így is lett. A feladat hamarabb megtalált, mint gondoltam. Pár hét telt csak el, amikor felkértek a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely művészeti vezetésére. Ez két éve történt, és azóta a kollégáimmal együtt sikerült bebizonyítani, hogy az alkotóműhely életképes. A megelőző évtizedek alatt kivívott rangját, hírnevét a jövőben is meg kell őriznünk. Átgondolt, következetes fejlesztésekkel elérhetjük, hogy nyaranta Kecskeméten dolgozzanak együtt Európa, Ázsia legjobb zománcművészei.”