70 éves dr. Iványosi Szabó András geológus, a Kiskunsági Nemzeti Park korábbi igazgatója. Eichendorfban született 1945. június 30-án. Általános és középiskoláit Kecskeméten végezte. 1968-ban Szegeden, a JATE-n geológus és középiskolai földrajz szakos tanár diplomát szerzett, 1984-ben doktori disszertációját is ott védte meg. Egyetemi diplomája átvétele után egy évig a Magyar Állami Földtani Intézetben dolgozott. 1969-ben költözött vissza Kecskemétre. Két évig a Duna-Tisza-közi Mezőgazdasági Kísérleti Intézet tudományos segédmunkatársa, majd a KSH csoportvezetője volt. 1975-től – alapító tagként – több mint három évtizeden át a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóságának munkatársa: előbb a KNP földtudományi felügyelője, azután igazgatóhelyettes-főmérnöke volt, míg 1991-től 1997-ig és 2005-ben az igazgatói feladatokat is ellátta.

A rendszerváltás óta a kecskeméti közélet aktív szereplője. 1990 és 1994, illetve 2006 és 2010 között Máriaváros önkormányzati képviselője volt. Ez utóbbi ciklusban megválasztották  Kecskemét Megyei Jogú Város alpolgármesterévé. Ugyancsak 1990 óta vesz részt a közgyűlés különböző bizottságainak munkájában, a Városrendezési és Városüzemeltetési Bizottságnak jelenleg is tagja.

Több civil szervezet vezetésében tevékenykedik, így például a TIT megyei szervezetének elnökhelyettese, a Magyarhoni Földtani Társulat és a Magyar Természettudományi Társulat tagja. A Kiskunsági Nemzeti Park Alapítvány kuratóriumának elnökeként több évtizedes természetvédelmi tapasztalataira építhet. Emellett különösen az Európa Jövője Egyesület és a Bács-Kiskun Megyei Könyvtárért Alapítvány működésének első éveiben közösen elért eredményekre büszke.


Szakmai és közéleti munkáját számos elismeréssel jutalmazták: Magyarhoni Földtani Társulat emlékgyűrűje (1994); Kecskemét Város Környezetvédelméért Díj (1997), Bács-Kiskun Megye Tudományos Díja (1998), Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2004); Kada Elek-díj (2011); Pro Natura díj (2012).

„Kiterjedt, nagy rokonsággal rendelkező, tősgyökeres kecskeméti családból származom. Őseim gazdálkodók voltak, apai nagyapám azonban – első generációs értelmiségiként – már ügyvéd lett. Édesapám is jogi végzettséget szerzett, de ő városi alkalmazottként dolgozott. 1942-ben, miközben ő Ukrajnában, a fronton harcolt, itthon Kecskemét aljegyzőjévé választották. A világháború után, mivel az állampártba nem akart belépni, elbocsájtották, és statisztikusként egy nagy megyei vállalatnál kapott munkát. 1956-ban a Munkástanács elnöke lett, emiatt a forradalom bukása után kertészeti segédmunkásként ismét újra kellett kezdenie az életét, végül főkönyvelőként ment nyugdíjba. Édesanyám pénzügyi vonalon dolgozott, egy ideig banki tisztviselő volt, azután a VOLÁN beruházásait felügyelte. Mindketten művészetpártolók voltak, a Vásárhelyi Zoltán vezette Városi Dalárdában együtt énekeltek, ott ismerték meg egymást.

Két gyermekük közül én vagyok az idősebb. Kecskemét kiürítése miatt 1944 októberében a városházi dolgozókkal együtt szüleim is elhagyták Kecskemétet, így 1945 júniusában a bajorországi Eichendorfban születtem meg. 1945 karácsonyán már visszatértünk a hírös városba, László öcsém itt született. Ő agrármérnök lett, sajnos, két éve elhunyt. Szüleim szép kort értek meg, nyolcvanas éveik derekán mentek el.

A kecskeméti városi folklór jóvoltából »Don-kanyar«-ként emlegetett utca végén, a szalagház helyén, a Katona József Gimnázium épületével szemben gyerekeskedtem. A környékbeli suhancokkal napestig fociztunk vagy fejeltünk a szomszédos tereken. A későbbi Béke téri iskola előtt épített, de félbehagyott és lebontott fogadalmi templom romjainál pedig jobb »háborúzási« helyszínt nem is lehetett volna elképzelni. Persze gyerekként föl sem fogtuk a rombolás mögött megbúvó politikai terror mocskát, arroganciáját.

Tanulmányaimat a Hosszú utcai iskolában kezdtem meg, azután a Czollner térre is jártam néhány évet, míg a hetedik és a nyolcadik osztályt az akkor indult Béke téri iskolában jártam ki. Első tanítónőmre, a bűbájos Homoki Nagy Rózsára nagy szeretettel emlékezem vissza, de a mindig erélyes Hatvani Pált is kedveltem. Róla csak később tudtam meg, hogy a háború előtt a városi cserkészet egyik vezetőjeként is dolgozott, katonásan szigorú alkata nem volt tehát véletlen. Később a Béke téri iskola biológia-földrajz szakos tanára, Bölcs István volt rám nagy hatással, ő szerettette meg velem a természetet. Igaz, a világ szépségeire már korábban is rácsodálkoztam, hiszen volt tanyánk Nyárlőrincen. Gyakran kirándultunk a családdal a budai hegyekbe is, de a természethez való életre szóló elköteleződést neki köszönhetem. Akkori matematika-tanáromnak, Balogh Gyulának is sokat köszönhetek, a szintén határozott alkatú pedagógus gyakran mondta nekünk, hogy »Soha nem adhatod föl, akármi is történik veled!« Ezt az egyébként a szüleimtől kapott életszemléletet ő erősítette meg bennem.
    
Gimnazista koromban, Tiszaugon

A Katona József Gimnáziumban is kiváló tanárok vettek körül: Mester Barna, Gyenes Tibor, Lakos Imre, Adamik Ferenc, Szekér Endre, Bóka József, Kiss István, Hadi István és még sorolhatnám. Összetartó osztály voltunk, ma is tudunk egymásnak örülni. Évente szoktunk találkozni, mindig fokozott várakozással szervezem ezeket a baráti beszélgetéseket. Szinte valamennyien felsőfokú végzettséget szereztünk, egy-két kivétellel mindenki beletalált a maga által elképzelt életbe. Tanulás mellett sokat sportoltunk. Én az akkori magyar vívósikerek hatására belekóstoltam a kardvívásba is, de elsősorban az atlétika vonzott és középtávfutásban értem el értékelhető eredményeket. 800 és 1000 méteren országos negyedik lettem a középiskolai bajnokságokon, a váltóval érmes helyezést is elértem.
    
Hétvégente biológiatanárommal, Urbán Sándorral sokat jártunk ki a Kecskemét közeli erdőkbe, mocsaras rétekre, gyakran madarásztunk Fülöpházán, vagy túráztunk a természetjárókkal. Ezek a túrák is közrejátszhattak abban, hogy negyedikes gimnazistaként már biztosan tudtam: felnőtt koromban is a természettel kell majd foglalkoznom! S bár nem tanárnak készültem – inkább befogadó alkat vagyok, semmint továbbadó –, érettségi után Szegedre, a JATE biológia-földrajz szakára jelentkeztem, sikerrel. Abban az időben lépett a hazai szénhidrogén-kutatás a legeredményesebb korszakába, ezért a szegedi egyetemen ismét beindult a geológusképzés. Így hát biológia helyett harmadikban én is geológiára szakosodtam. Sűrített menetben folyt az oktatás, hiszen három év alatt öt év anyagát sajátítottuk el. Csupán négyen tanultunk ezen a szakon, kiváló professzoraink – például a Kolozsvárról Szegedre menekült Kossuth-díjas mineralógus, Koch Sándor – szinte mindent tudtak rólunk. Ennek a közvetlen kapcsolatnak is köszönhető, hogy nem csak a bányászatra orientált, hanem a világ természeti értékeit megbecsülő és ekként talán szélesebb látókörű geológusok lettünk.

 
Feleségemet, Szalay Ibolyát is ezekben az években ismertem meg, ő biológia-földrajz szakon évfolyamtársam volt. Az egyetem befejezése utáni évben nem tudtunk egy településen elhelyezkedni, ezalatt én a fővárosban és Szolnokon a Magyar Állami Földtani Intézet Síkvidéki Osztályán gyakornokoskodtam. 1969-ben azután Kecskeméten mindketten kaptunk állást. Összeházasodtunk és immár közel ötven éve sok örömöt átélve együtt vagyunk. Párom középiskolai tanárként dolgozott több évtizeden át, 2000-ben Kecskemét Városért Oktatási Díjjal tüntették ki. Két gyermekünk született. Judit fogorvos, Dorka jogász lett. Családjaikban öt egészséges, nyílt eszű és bennünket is vidámító unokát nevelnek.
 

Kecskemétre kerülve előbb a Duna-Tisza-közi Mezőgazdasági Kísérleti Intézet tudományos segédmunkatársa voltam talajtani szakterületen, az ott töltött két év az agráriumra adott rálátást. 1971-ben átcsábítottak a KSH megyei szervezetéhez, ahol elsősorban település-földrajzi és demográfiai kérdésekkel foglalkoztam. Idegenforgalmi tanulmányokat is írtam. Egy Tiszakécskén tartott turisztikai értekezletről stoppal akartam hazajönni, és a rendezvény egyik résztvevője, dr. Tóth Károly vett föl. A további életemet meghatározó találkozás volt ez, talán a Gondviselés rendezte így, mert útitársam, a Kiskunsági Nemzeti Park későbbi igazgatója beszélgetés közben fölvetette: legyek az épp akkor alakuló intézmény munkatársa. Ennél jobbat nem is ajánlhatott volna! Igent mondtam, így lettem a KNP alapító tagja, és 1975-től 2006-ig ott dolgoztam. Büszke vagyok arra, hogy részt vehettem a nemzeti park területi gyarapításában, fejlesztésében, védett természeti területek létrehozásában, az ex lege és a Natura 2000 területek kijelölésében és arra is, hogy kezdeményezésemre épült föl Kecskeméten a Természet Háza.

 

A ’80-as évek végének politikai pezsgése engem is magával ragadott, az MDF akkori célkitűzései álltak közel hozzám. Azután az önkormányzatiság ügye is »megsuhintott«, és 1990-ben elindultam a helyi választásokon. Máriaváros lakóinak bizalmát elnyerve vettem részt a következő négy évben a közgyűlés munkájában. Később, 2006 és 2010 között ismét a képviselő-testület tagja lettem, ebben a ciklusban Kecskemét alpolgármesterévé is választottak. Eléggé mozgalmas időszaka volt ez életemnek. Általános alpolgármesterként hozzám tartozott a városrendezés, a településtervezés- és rendezés, illetve az utolsó két évben a városüzemeltetés önkormányzati felügyelete is. Kiemelkedő városfejlesztési folyamatok elindításának – például a Rákóczi út revitalizációja, a piac korszerűsítése és a most beérő nagy közlekedési programok előkészítése – lehettem részese. A túl sok közszereplés azonban alkatilag távol állt tőlem. A folytatást ezért 2010-ben már nem vállaltam.

 

Azóta levegősebb az élet körülöttem, a napi időbeosztásom sokkal kötetlenebb. Immár nyugdíjasként a közgyűlés különböző bizottságai munkájának továbbra is részese lehetek – a Városrendezési és Városüzemeltetési Bizottság, illetve a Határon Túli Magyar Kapcsolatok Munkacsoport tagja, a Településrendezési Munkacsoport elnöke vagyok –, és több mint egy tucat civil szervezet életében is részt veszek. Alkalmanként egykori kollégáim tanulmányainak kiadásában segédkezem. Öröm számomra, hogy végre megjelent a KNP elmúlt 40 éves történetét összefoglaló vaskos kötet, amelynek szerkesztője és egyik szerzője is vagyok. Manapság, amikor több időm jut a családra, azután olvasásra, testmozgásra, kertészkedésre, utazásokra, jól érzem magam a bőrömben, s derűsen fogadok minden új napot.”