60 éves dr. Király László György adószakértő, fotóművész, ügyvezető igazgató. Kecskeméten született 1956. december 24-én. Édesapja, dr. Király László a Kertészeti Főiskola főigazgatója, a megye agrárgazdaságának értő vezetője volt, fia is gazdasági tanulmányokat folytatott: a Katona József Gimnáziumban érettségizett, majd a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem tervgazdasági szakán diplomázott. Később egyetemi doktori címét és közigazgatási menedzser oklevelét is ugyanott szerezte. Emellett közigazgatási szakvizsgával és adótanácsadói végzettséggel is rendelkezik. Közgazdász-csoportvezetőként szakmai pályafutását a KSH Bács-Kiskun Megyei Igazgatóságánál kezdte, évekkel később, 1989 és 1992 között a megyei szervezet igazgatói feladatait is ellátta. 1996-tól 2002-ig az APEH Bács-Kiskun Megyei Igazgatóságának vezetője, 2002-től 2005-ig az APEH elnöke volt. Ezt követően négy évig a PSZÁF Felügyeleti Tanácsának tagjaként dolgozott. 2010 óta  vállalkozó, a Royal Image Kft. tulajdonosa, ügyvezető igazgatója, 2016 elejetől egy kecskeméti bútorüzem revitalizációját is irányítja.

„Apai ágon ceglédi, édesanyám révén kecskeméti ősöktől származom. Házasságkötésük után édesapám vállalta a költözés nehézségeit, így én a hírös városban, dédapám Batthyány utcai házában – akkor már a nagyapámék laktak ott – láttam meg a napvilágot. 1956. december 24-én hajnalban születtem, amikor még tartott a kijárási tilalom. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy édesanyámat valahogy a kórházba vigyék, apám azonban vállalva a kockázatos utat – többek között orosz katonák is feltartották egy rövid időre –, a már vajúdó anyukámhoz bábát hozott. Születésem kalandos történetét családi körben minden karácsonykor fölelevenítjük. A szülői házhoz később is szorosan kötődtem. Iskolás éveim alatt ott voltam »napközis«, a délutánokat húgommal rendre ott töltöttük, nagymamám főzött és vigyázott ránk. Húgom, Györgyi két évvel fiatalabb nálam, ő később kertészeti főiskolát végzett, de élete nagy részében oktatásszervezői feladatokat látott le, napjainkban a Perfekt Zrt. Bács-Kiskun Megyei Képzési Központjának vezetője.

Gyerekkoromban szüleimmel a régi uszodától egy kicsit visszább, a Külső-Szabadság útnak hívott, később Serfőzőre átkeresztelt utcában laktunk, ezért általános iskolába a hozzánk legközelebbibe, a Béke téribe jártunk. Abban az időben nagyon népszerű volt Kecskeméten a Kodály Iskola, szüleimet sokan kapacitálták, hogy gyermekeiket az úgymond elit intézmény ének-zene tagozatos osztályainak egyikébe írassák, apám azonban ragaszkodott ahhoz a körzeti iskolához, ahová tartoztunk. Akkori döntéséért mind a mai napig hálás vagyok, mert meg kell mondanom, mindenféle gyerekek jártak ugyan oda, a nagyon rossz sorban élők épp úgy, mint a jómódúak, de mi nem tettünk különbséget ilyen értelemben, együtt játszottunk, együtt fociztunk és persze együtt is tanultunk. A szüleimet sem zavarta, hogy kikkel barátkozom, ők csak arra figyeltek, hogy a jegyeim rendben legyenek.

Felsőben azután már külön osztályba, orosz tagozatra sorolták a jobb tanulókat, én is ide kerültem, igaz, oroszból mi sem jutottunk túl messzire. Kiváló pedagógusok tanítottak bennünket, utólag visszatekintve csak csodálni tudom azt a képességüket, ahogyan a meglehetősen eltérő tudású gyerekekből álló osztályt egységesen tudták tanítani: az ügyesebbek megkapták azt a pluszt, ami a fejlődésükhöz kellett, de a gyengébbek is megszerezték azokat a használható ismereteket, amelyekkel azután sikeresen elindulhattak az életben. Ha az osztálytársaimra visszagondolok, igazából senki sem kallódott el közülünk, mindegyikünk rendes, becsületes, tisztességes ember lett, és persze némelyek különösen szép pályát futottak be, elég, ha csak Janisch Attila filmrendezőt vagy Petróczi Zoltán ismert kecskeméti ügyvédet említem.

Nyolcadik után kézenfekvő volt, hogy tanulmányaimat a Katonában folytassam: egyrészt az volt a legjobb hírű gimnázium, másrészt otthonunkhoz az volt a legközelebb. Matematika tagozatos osztályba vettek föl, válogatott, szakmailag is erős csapatot alkottunk. Állítólag Mester Barna, az iskola igazgatója egyszer azt találta mondani apámnak, hogy »Nézd, a fiad osztálya minden versenyt megnyer, jók a szakmai tárgyakból, a sportban és a kulturális dolgokban is, igyekszem a lehető legjobb tanárokat adni nekik, de alig várom már, hogy elmenjenek.« Mi ugyanis sok szempontból nem nagyon fértünk a bőrünkben. Ezért inkább azokkal a tanárokkal értettünk szót, akik maguk is egy kicsit lázadóbb alkatúak voltak. Egyikük, Fodor Csiszta – ő később cukrászként is hírnevet szerzett magának – a kémiát tanította, míg a másik a nálunk csak 10 évvel idősebb »«pótosztályfőnökünk«, matematikatanárunk, Szilágyi Lajos volt. Vele nagyon sok időt töltöttünk együtt. Minden nap volt matematikaóránk, ezenkívül – míg máshol barkácsolást tanultak, kertészkedtek a diákok – mi a gyakorlati órákon is matekoztunk. Emellett indulnunk kellett az országos középiskolai versenyeken, a házi megmérettetéseken, és a Középiskolai Matematikai Lapok, a KÖMÁL feladatait is rendre meg kellett oldanunk. Nagyon sokat adott identitásunk kialakításához, mert mi mindent akartunk csinálni és ő teret biztosított a gondolkodásunknak. A négy gimnáziumi év alatt az osztály jól összekovácsolódott, a baráti társaságomnak egy eléggé meghatározó része közülük került ki, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. 1991-ben az iskolát segítő civil szervezetet, az Alapítvány a Katona József Gimnáziumért közösséget is mi alapítottuk, azóta is ott vagyunk a Katona életében, hogy mást ne mondjak: Szabó István, a gimnázium jelenlegi igazgatója is osztálytársam volt.

A reál tudományok közül a kémia és a fizika kevésbé érdekelt, a mérnöki vonal nem vonzott, a humán irányhoz képest meg túlságosan reál beállítottságú voltam. Édesapám révén a családi indíttatás is efelé ösztönzött, adódott tehát, hogy közgazdasági területen folytassam a tanulmányaimat. Budapesten lettem egyetemista, későbbi legkedvesebb szakterületeimmel ott fertőződtem meg. Azokban az években alakult meg ott a Jövőkutató Csoport – a Corvinuson ma már önálló tanszék foglalkozik ezekkel a kérdésekkel –, fiatal tanárnőnk, Nováky Erzsébet munkái elég sok matematikai aspektust tartalmaztak, ez engem nagyon megragadott. Már akkor foglalkoztatott a jövő megismerhetőségének a kérdése, épp ezért én ehhez a szakszemináriumhoz csatlakoztam. Nagy hatással voltak rám az ott tanultak, ugyanakkor a legerősebb, legmélyebb benyomást a Rajk László Szakkollégium tette rám, amely az akkori időkhöz képest működésében, szervezetében, kapcsolatrendszerében és szakmaiságában is egy rendkívül szabad, demokratikus és korszerű műhely volt. A világgal kapcsolatos legfontosabb gondolatok ott plántálódtak belém, így például az, hogy lehetsz lázadó, ha szakmailag megalapozott a nézetrendszered, más szóval nem érdemes az üres hőzöngés útját járni, hanem meg kell ismerni a világot, és csak a megszerzett ismeretek alapján szabad változást javasolni. Ez a szemlélet azóta is alapvető mérce számomra. Mindezt a Rajkban kaptam meg, plusz a baráti köröm másik felét is, velük szintén nagyon szoros kapcsolatot tartok.


Félegyházi származású feleségemmel, Dobák Zitával még középiskolás koromban, KISZ-táborokban ismerkedtem meg. Később ő családjával Szegedre költözött, ahová – egyetemistaként ott tanuló volt osztálytársaim miatt is – sokat jártam. Ebben a baráti társaságban ismét rendszeresen találkoztunk.  1982-ben házasodtunk össze, azután családi otthonunkat Kecskeméten alakítottuk ki. Zita biológia-testnevelés tanári szakon végzett, rövid idő múlva gyógytestnevelői végzettséget is szerzett, 1985 óta ezen a területen dolgozik. Két gyermekünk született. András közgazdász diplomával a háta mögött a Telenornál projektvezető, a nemzetközi távközlési cég saját mobiltelefonos applikációinak kialakítását irányítja. Kata biológus lett, most a világhírű gyógyszeripari vállalkozás, a  Richter Gedeon Nyrt. munkatársaként biológiai alapú gyógyszerek fejlesztésével foglalkozik. Mindketten Budapesten élnek. Fiunk már családos, tavaly februárban első unokánk is megszületett, míg lányunk menyasszony, választottjával jövő májusban köti majd össze életét.


Az egyetem utolsó éveiben bennem egyértelmű elhatározás született, haza akartam jönni dolgozni. Jó referenciáim voltak, benn is maradhattam volna a közgén, a jövőkutatók erősen hívtak, tervgazdasági szakosként akár az Országos Tervhivatalban vagy a Pénzügyminisztériumban is dolgozhattam volna, de én Kecskeméten képzeltem el a jövőmet. Kifejezetten elemzéseket szerettem volna készíteni, így egyértelmű volt, hogy a statisztikai hivatalban kezdjek. Kitűnő, kimondottan felszabadult légkörben dolgozhattam ott. Osztályvezetőm, Sántha Józsefné kiadta a feladatot, de utána hagyott szabadon elemezni, egyfajta alkotói szabadságot kaptam tőle. Két évvel később igazgatónk elhunyt, az új vezető korábbi állásába meghívtak, így a következő hat évben a megyei pártbizottság gazdaságpolitikai osztályán dolgoztam, lényegében a korábban megkezdett munkáimat folytattam ott tovább. 1989-ben a KSH megyei igazgatója más megbízást kapott, és megüresedett helyére ismét engem kértek föl. 33 évesen, igen fiatalon lettem ott vezető, de hát korszakváltó időket éltünk akkor, talán az én kinevezésemben is szerepet játszott ez a hangulat. Munkatársaimmal a következő években óriási feladatot végezhettünk, az eddigi utolsó nagy népszámlálást vezényelhettem le a megyében.


A média világa mindig izgatott. Már középiskolásként osztálytársaimmal filmet készítettünk, emellett az iskola rendszeresen megjelenő újságját, a Zsibongót is én találtam ki és szerkesztettem. Az egyetemen, a Rajkban is folytattam az újságírást. Chikán Attilának, a kollégium igazgatójának javasoltam, hogy mivel még nincs saját lapunk, hát indítsunk. Ő azt válaszolta: »Nem tudom, hogy jó lenne-e, ha lenne, de ha akarod, csináld!« Ez az a mentalitás, amit már korábban is említettem, s ami azóta is példaként elkísér. A rendszerváltás utáni években a Kecskeméti Televízió gazdasági műsorainak készítésében is aktívan részt vettem – saját műsorokat is gyártottam –, később adózási vetélkedőt szerveztem a megye középiskolásai számára, illetve az APEH munkatársait felkészítő filmsorozat elkészítésében is segédkeztem, és egy időben az Adóvilág és az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Értesítő főszerkesztői feladatait is elláttam.


A kilencvenes évek elején bekövetkezett változások, az államigazgatáson kívüli világ, az akkor alakuló újszerű vállalkozói lét engem is izgatott. Változást akartam, és kértem a Statisztikai Hivatalnál, hogy engedjenek el. Eléggé szokatlan lépés volt ez, egy megyei igazgató általában a nyugdíjig töltötte be a pozícióját. Előbb egy kiskunfélegyházi kereskedelmi cégnél dolgoztam, azután egy kecskeméti élelmiszer-ipari vállalkozás kereskedelmi igazgatója lettem. Vállalkozói életemet azonban nem éreztem sikeresnek, s mivel épp akkor megüresedett az adóhivatal megyei igazgatói állása és pályázatot írtak ki annak betöltésére, 1995 decemberében megpályáztam. Sokakat meglepett, hogy külsősként engem választottak. Így került vissza saját pályájára az életem. A következő hat év, amit megyei igazgatóként töltöttem,  csodálatos volt. Ha ki kellene emelnem az elmúlt 40 aktív évemből a legsikeresebbeket, amely idő alatt jól is éreztem magam, ezeket az éveket választanám. Szemléletben, csapatépítésben és gyakorlati eredményekben is egészen szép dolgokat értünk el, erre, meg persze azokra a kollégákra, akikkel mindezt együtt értük el, büszkén tekintek vissza.


Az emberek életében vannak visszautasíthatatlan ajánlatok, így amikor az adóhivatal országos vezetőjének helyettesi munkáját kínálták föl nekem, igent mondtam. Az előzetes egyeztetések vége felé azonban a pénzügyminiszter úgy döntött, hogy az elnöki feladatok végzésére kér föl, és adott egy perc gondolkodási időt. Ajánlatát elfogadtam. Akkor még úgy éreztem, nincs alapvető különbség az elnöki és a helyettesi pozíció között, ma már ezt másképp látom. Elnökként a politika mezsgyéjén kellett mozognom, ott már nemcsak szakmai kérdésekkel foglalkoztam. Végül is nem bánom, hogy elvállaltam, s azt sem, hogy közel három évvel később, 2005. február 15-én önként lemondtam. Előtte volt egy szakmai megbeszélésem Draskovics Tibor pénzügyminiszterrel. Több fontos kérdésben véleményünk nem egyezett meg, s nem volt kétséges, hogy a vita végén kinek kell felállnia … Az már más kérdés, hogy egy hónappal később volt felettesemnek is mennie kellett.


Távozásom után fölajánlottak egy állást, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete, a PSZÁF munkáját irányító, egy évvel korábban létrehozott Felügyeleti Tanács tagja lettem. Ez nem egy feladatokkal nem járó, úgymond kreált munkakör volt. Napi munkavégzést igényelt, és igen felelős tevékenységgel: bankok, biztosítók és a tőzsde törvényes működésének ellenőrzésével foglalkoztunk. Mi döntöttünk például a MÁV Biztosító bezárásáról, mert úgy láttuk, hogy nem elég biztonságosan kezeli az ügyfelek pénzét, és mi javasoltuk azt is, hogy a rendkívül csábító, nulla százalék körüli kamatot ígérő, ugyanakkor óriási kockázattal járó jen alapú hiteleket a bankok ne vezessék be.

2009 végén egy törvény kimondta a Felügyeleti Tanács megszüntetését. Kollégáim valamennyien jóval idősebbek voltak nálam, nyugdíjba mentek, én azonban egy érdekes szituációba kerültem. 1996 márciusától, az APEH megyei igazgatójává történő kinevezésemtől kezdve közel 20 éven át a hónap első napjaiban mindig tisztességes jövedelem érkezett a számlámra, szolgálati autó és a munkámhoz szükséges infrastruktúra állt a rendelkezésemre. 2010 januárjában nem volt fix állásom, és ajánlatot sem akart igazán tenni senki sem. Nem kellett sokat töprengenem ahhoz, hogy tudjam, egyetlen út áll előttem: önálló vállalkozást kell indítanom, ahol az addig szerzett tapasztalataimat, tudásomat tanácsadóként kamatoztathatom.


Volt némi megtakarításom és főképp, voltak barátaim! Nekik köszönhetően már az első hetekben kaptam megbízásokat. Később újabb és újabb partnerekre leltem, s elmondhatom, hogy vállalkozásom az elmúlt években során töretlenül fejlődött. Tudatosan nem akartam azonban naggyá lenni, és van ugyan egy asszisztensem, de alapjában véve egyedül dolgozom. Cégem székhelye az első időszakban Kecskeméten volt, ugyanakkor megbízóim jelentős hányada már akkor is Budapesthez, illetve a fővárosi hivatalokhoz kötődött. Az évek teltével egyre több időt kellett ott töltenem, emiatt 2013-ban egy szakmai partneremmel közös irodát nyitottunk Pasaréten, és odakerült a cégem székhelye is.


Az utóbbi tíz évben a fotózás is életem fontos részévé vált. Korábban is kattintgattam, főleg a családnak, de az az igény, hogy másoknak is megmutassak olyan dolgokat, amelyek mellett általában elsiklunk, csak 2005 óta erősödött meg bennem. Szerencsére ezen a területen sem vagyok egyedül: Öveges László barátommal közösen már sok kiállítást rendeztünk. A fotós közéletben is részt veszek, a Magyar Fotóművészek Szövetsége – 2015 szeptembere óta elnökségi – tagja, a Magyar Fotográfiai Alapítvány kuratóriumának elnöke vagyok. Kezdeményezője voltam a Kecskeméti Fotószalon létrehozásának, amelyből idén már a harmadikat szerveztük meg Ujvári Sándor barátommal. Több fotográfiai kötet megjelenésében is segédkeztem. Szervező munkámnak is köszönhetem, hogy 2011-ben Bács-Kiskun Megye Művészetéért Díját vehettem át.



Feleségemmel továbbra is Kecskeméten lakunk, de időről időre felmerül bennünk a gondolat, hogy talán jobb lenne közelebb költözni a gyermekeinkhez. Első unokánk után reményeink szerint jön majd a második, a harmadik, a negyedik…, és mivel Kata és András is Budapesten él, sőt, mindketten a XI. kerületben laknak, kézenfekvőnek tűnne, ha mi is Újbudán keresnénk magunknak új otthont. A költözés mellett szól, hogy munkám is sok szempontból Budapesthez köt, ugyanakkor kecskeméti feladataim is vannak bőven, sőt, az utóbbi években ezek meg is erősödtek, így például nemrég egy hírös városi székhelyű bútorüzem ügyvezetője és többségi tulajdonosa lettem, a cég revitalizációja miatt is sok időt töltök Kecskeméten! Feleségem is ezer szállal kötődik ide, s ezen a nyugdíjig ő sem kíván változtatni. Mindent összegezve azt hiszem, a kétlakiság továbbra is fönnmarad – 2002 óta, ha kell, napi szinten ingázom Kecskemét és a főváros között –, még akkor is, ha esetleg Budapestre költöznénk.


Persze nemcsak racionális okok miatt ragaszkodom a hírös városhoz. Lelkem mélyén minden szempontból kecskeméti vagyok. Engem például végtelenül érdekel a város múltja, jelene és jövője is. Ez volt egyetemi diplomamunkám és doktori disszertációm tárgya, és életem minden szakaszában igyekeztem valamivel hozzájárulni az itteni közösségi élethez. Hol a sikeres vállalkozói összejövetelek színhelyéül szolgáló Hozam Klub életre hívásával, hol pedig a Facebook felületén indult Élet a régi Kecskeméten csoport megszervezésével. Nem számít, hol lakok majd, én mindig kecskeméti maradok!"

(Lejegyezte: Varga Géza)