60 éves dr. Kiss Katalin karnagy, egyetemi docens. Debrecenben született 1955. március 26-án. Tanulmányait szülővárosában kezdte meg: előbb a Bányai Júlia Általános Iskola, majd a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola diákja volt. 1972-ben Kodály Zoltánné ösztöndíját elnyerve részt vehetett a 2. Nemzetközi Nyári Kodály Szemináriumon. A Kecskeméten eltöltött három hét életére döntő hatással bírt. 1973-tól Budapesten, a Liszt Ferenc Zeneakadémián tanult, ahol 1977-ben karvezető és középiskolai énektanár diplomát szerzett. 2002-ben ott is doktorált. 1977-től a Szombathelyi Zeneművészeti Szakközépiskolában, 1983-tól a kecskeméti Kodály Iskolában tanított. Közben két alkalommal – 1979-től, valamint 1988-tól – egy-egy évig Bostonban, a Kodály Center of America vendégtanára, karnagya, a Kodály-program szakfelügyelője volt. 1989 óta a napjainkban a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem égisze alatt működő Kodály Intézet egyetemi docense. Az elmúlt évtizedekben nemcsak Kecskeméten, hanem számos amerikai, kínai, ausztrál és európai egyetemen is tanított. Karnagyi munkája kiemelkedő. 1990-ben, azaz immár 25 éve alapította az Ars Nova Énekegyüttest, 2005-ben, azaz 10 éve a Kecskeméti Fesztivál Kórust. Az elmúlt negyedévszázad alatt énekeseivel több mint 500 koncertet adtak, CD-felvételeket készítettek, versenygyőzelmeket arattak. Az Ars Nova Énekegyüttessel kórusolimpiai bajnoki címet szereztek, nemzetközi nagydíjakat, különdíjakat és 1. díjakat kaptak, és több ízben a karnagyi díjat is neki ítélték oda. Vendégkarnagyi meghívásokat is kapott, workshopokat tartott a világ szinte minden táján, és több kórusverseny zsűrijének munkájában is részt vett. A KÓTA, a Magyar és az Ír Kodály Társaság tagja, a Seprődi János Kórusszövetség tiszteletbeli tagja, a Pro Ars Nova Alapítvány kuratóriumának elnöke, a World Choir Games Council magyar képviselője. Szakmai tevékenységéért 1996-ban Katona József-díjat, 1997-ben, 1999-ben és 2001-ben Artisjus-díjat kapott, 2000-ben a Bács-Kiskun Megye Művészetéért Díjat is átvehette.

„Egyszerű, sokgyermekes debreceni családba születtem. Szüleim ahhoz a generációhoz tartoztak, akik 20-22 évesek voltak a világháború végén. Nagy vágyaikat, álmaikat nem tudták megvalósítani. Anyám énekesnő szeretett volna lenni, de nem tanulhatott tovább. Apám vágyait nem tudtam megismerni, mert viszonylag fiatalon meghalt. Életem alapelveit, elsősorban a munkára vonatkozó morális elvárásokat azonban tőle kaptam. Legszebb emlékeim közé tartozik, amikor a térdén ülve együtt hallgattuk a zenét a rádióból, s egymással versengve faltuk a könyveket. Öten vagyunk testvérek, én születtem utoljára. Egyik nővérem, sajnos, már meghalt, a többiek az országban szétszóródtak.

Szüleimmel és testvéreimmel

Mindkét szülőm muzikális volt, a testvéreimmel sokat énekeltünk otthon. Az egyik óvónő már 4 éves koromban felfigyelt az énekhangomra. Onnantól fogva zenei óvodába, majd a Bányai Júlia Általános Iskola zenei tagozatos iskolába jártam. Ekkor már eldőlt, hogy zenész leszek. Az éneket tanító Kiss M. Lászlónéra, Kati nénire különösen jó szívvel gondolok vissza, hiszen ő adta nekem a legtöbbet: a zene szeretetét, a kórusban éneklés örömét. Emberileg is közel kerültünk egymáshoz, szinte második anyámnak tekintettem, sokat törődött velem.

Az általános iskola után a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában tanultam tovább. Akkor még nem volt külön szolfézs szak, ezért a zongora lett a főtárgyam. Nem nagyon szerettem gyakorolni, szinte beteg voltam minden koncert előtt. Zongoratanárom, Helyes Erzsébet férje, Kövics Zoltán szolfézst és zeneelméletet tanított nekem. Neki igen nagy része van abban, hogy erre a pályára kerültem. Ő ismerte fel azokat a képességeimet, amelyek a karvezetés, szolfézs, zeneelmélet tanítás területén sikeressé tettek. A karvezetés irányába terelt. A hátam mögött elintézte, hogy a harmadik év után Kodály Zoltánné ösztöndíjasaként 1972-ben részt vehessek a 2. Nemzetközi Kodály Szemináriumon. A Kecskeméten eltöltött három hét egész életemre döntő hatással volt. Az ország akkor legkiválóbb zenészeivel, zenetudósaival, karnagyaival találkozhattam, közelről csodálhattam munkájukat. Vásárhelyi Zoltán, Andor Ilona, Dobszay László, Szabó Miklós, Lendvai Ernő, Kadosa Pál – legendás nevek! Kamaszként még nem is tudtam fölmérni, hogy kikkel állok szemben. Később értettem csak meg, hogy pályám meghatározó impulzusait tőlük kaptam.

Édesapám már kisebb gyermekkoromban aggódott a jövőm felől, a zenész pályát nem tartotta elég komolynak. Ezért az érettségi után kedvéért nemcsak a Zeneakadémiára, hanem az ELTE magyar irodalom – történelem szakára is jelentkeznem kellett. Valójában azonban csak a zenei pálya érdekelt, így miután a Zeneakadémiára már néhány nappal korábban felvételt nyertem, a bölcsészkari megmérettetést nem is vettem komolyan. Rettenetesen boldog voltam, hogy bejutottam az áhított zenei intézménybe. Kiváló tanárok oktattak. Vásárhelyi Zoltán, Párkai István, Erdei Péter tanított karvezetésre, Hegyi Erzsébet volt a zeneelmélet, Szőnyi Erzsébet a szolfézstanárom. A tanulás könnyen ment, különösebb erőfeszítést nem követelt meg tőlem. Nem voltak igazi kihívások. Már-már arra gondoltam, hogy félbehagyom. Végül kérvényeztem, hogy a negyedik és az ötödik évet összevonva végezhessem el. Erre engedélyt kaptam, és tanulmányaimat egy év alatt – köztársasági ösztöndíjasként – be is fejeztem.

Fiatalon

A Zeneakadémiai tanulmányaim utolsó évében egyik órája végén Szőnyi Erzsébet tanárnő félrehívott, és közölte, hogy »Megvan az állásod és a lakásod!« Elintézte ugyanis, hogy Szombathelyen, az akkor induló zeneművészeti szakközépiskolában taníthassak. Nagyon szerettem tanítani. Friss szellemiségű hely volt az iskola, fiatal, tehetséges tanárok vettek körül. Debreceniként viszont a várossal, a nyugat-dunántúli légkörrel nem tudtam könnyen megbarátkozni. Így amikor két évvel később, 1979-ben Erdei Péter támogatásával lehetőségem nyílt Amerikába mennem, többszörösen is örömmel vállaltam a »nagy kalandot«.

Az USÁ-ban eltöltött egy év csodálatos volt. Fiatal voltam, nyitott minden újdonságra. Az itthoni nyomasztó légkörből kikerülve nagyon élveztem a szabadságot. Az ott tapasztaltak sok mindenben megerősítettek, többek között abban, hogy jogom van szabadon gondolkodni, saját mérce szerint élni. Boston pedig olyan kulturális közeget jelentett, ahol egy év alatt annyi élmény ért, mint itthon több évtized alatt sem.

Hazajönni nehéz volt, az ember könnyen hozzászokik a jóhoz. Itthon irigység vett körül, és a környezetemben élők nem akarták elfogadni azt a szabad szellemet, amit a tengeren túlról hoztam. A körülöttem lévők úgy érezték, én direkt más akarok lenni, pedig én csak más voltam. Ahogy minden ember más és más, csak ezt tolerálni kellene!

Még három évig tanítottam Szombathelyen, azután 1983-ban Erdei Péter hívásának engedve Kecskemétre költöztem, azóta – immár több mint három évtizede – itt élek. Hat évig a Kodály Iskolában tanítottam. Az intézmény zeneművészeti szakközépiskola tagozata két évvel korábban indult. Hihetetlenül jó szellem uralkodott a tantestületben. Teremtő erő jellemezte a fiatal tanárokat, mindenki tenni, alkotni akart. Jó közösség volt! Az iskolai tanári koncerteken frenetikus hangulat uralkodott, még a növendékhangversenyeken is ujjongó gyerekekkel telt meg a terem. Ahogy az lenni szokott, a kezdeti lendület egy idő után lelassult. Az átalakuló családi kapcsolatok, a szakmai pályán elért sikerek vagy sikertelenségek megváltoztatták a viszonyokat. Jól jött egy kis »levegőváltozás«: másfél évre ismét elmehettem Bostonba.

Második amerikai utam is felejthetetlen számomra. Szinte életmentő másfél év volt ez az időszak, egészségügyileg, lelkileg is. Férjem is velem tudott tölteni egy fél évet, ami csodálatos emlékeket hagyott maga után. Szakmai értelemben is feltöltődtem, száz évre elegendő muníciót kaptam. Egészségesen, boldogan, mindenre felvértezetten reményekkel tele jöttem haza, de már nem a Kodály Iskolába, hanem a Kodály Intézetbe, azóta ez a fő munkahelyem.

Nem tagadom, eljátszottam a gondolattal, hogy kinn maradok. Egy egyetemen tanári állást ajánlottak föl, de 1989-ben sorra kaptam itthonról a korábban álmodni sem mert híreket, hogy például eltörlik az orosz nyelv kötelező oktatását, Nagy Imrét újratemetik … stb. Bostonban rendszeresen jártam a Magyar Harvard Kör előadásaira, ahol olyan emberek adtak elő, mint Demszky Gábor, Kis János, Göncz Árpád és Orbán Viktor –, akik később az ország vezetői lettek. Meg voltam győződve arról, hogy itthon a helyem, mert valami nagy dolgok történnek majd, s nekem ezt látni kell. Szóval, hazajöttem. Hamarosan bebizonyosodott, hogy várakozásaimban naiv voltam!

   

Férjemmel, Maczák Jánossal még a Kodály Iskolában ismerkedtem meg. Ő 1983-ban került vissza Budapestről Kecskemétre. 1987-ben házasodtunk össze, és három évvel később megszületett első fiunk, Márk, újabb négy év múlva pedig Áron is világra jött. Az életem gyökeresen megváltozott, jó tíz évig az anyukák életét éltem. Nem voltak hosszú utazások. Majd újra intenzívebben beindult a szakmai életem. Férjem szakmailag és a gyereknevelésben is mindig támogatott, tartotta a frontot, ha kellett, otthon is. Családunkra jellemző, hogy mindenki zenél. Amikor valamennyien itthon gyakorolunk, az bizony idegileg egy kicsit megterhelő. Ugyanakkor a zene egy olyan közös nyelv is, amelyen mindannyian beszélünk. Tanácsokat tudunk adni egymásnak, hallgatunk egymás véleményére. Boldogan látom, hogy a fiúk tehetségesek, hogy ők is sok örömöt találnak a zenében.

Az Ars Nova élén a kórus 25. születésnapi koncertjén

Épp huszonöt éve alapítottam az Ars Nova Énekegyüttest. Nagy elszántsággal fogtam bele az új kórus szervezésébe. Tanárkollégáim és a tanítványaim közül emberenként, hangonként válogattam, rakosgattam össze a kórust. A kezdetektől fogva teljesen függetlenül működtünk. A műsorpolitikába sem volt senki másnak beleszólása. Az első évek után komoly nehézségek adódtak: a kórustagok közül többen Budapesten és más városokban folytatták tanulmányaikat. A diákok vissza-visszajártak a próbákra, ahogy idejükből tellett. Nem vártam meg, hogy szétessék a csapat, úgy döntöttem, hogy én megyek utánuk, ezért 1995-től a fővárosban is próbáltunk. A mai napig kétlaki a kórus, egyik próba Budapesten, a másik Kecskeméten van. Az Ars Nova a második családom. Rendkívül szoros szálak fűznek a tagokhoz egyenként is. Bejártuk együtt a világot, rengeteg különleges zenei élményt éltünk meg közösen. Karnagyi álmaim beteljesedését jelentik.

A Kecskemét Fesztivál Kórussal 2005 óta dolgozom együtt. Ezt a kórust oratórikus művek éneklésére hoztam létre. Hozzájuk is szoros emberi szálak fűznek. A Tavaszi Fesztivál keretén belül a napokban szép koncerttel ünnepeltük az együttes 10 éves jubileumát.

Vezénylés közben

A Kodály Intézet, az ott folyó tanítás is életem fontos részévé vált. A világ minden tájáról különböző kulturális háttérrel ide érkező diákok sokat várnak tőlünk. Emberileg és szakmailag is maximálisan elégedetté kell tenni őket. Bár már több mint huszonöt éve tanítok itt, a mai napig minden órámra sokat készülök, mert a tudás átadása mellett úgy érzem, mindig élményt is kell nyújtanom a hallgatóknak. Sok szeretetet és tiszteletet kapok a tanítványaimtól.

Az elmúlt évtizedek során megtanultam, hogy a krízishelyzetekből lehet a legtöbbet tanulni, akkor derül ki, hogy kire számíthatok, kire nem. Néhány nap múlva egy évre Kínába megyek tanítani az ország első számú zenei egyetemére. Nagy kihívás ez! Azt mondják, a távolság megerősíthet vagy felbonthat kötelékeket. Én most egy időre itt hagyom a családomat, a kórusaimat, a tanítványaimat. De nyugodt szívvel utazom el, mert úgy hiszem, olyan kapcsolatokra építettem az életemet, amelyek akkor is működnek, ha messze vagyunk egymástól.”

(Forrás:  *Ki Kicsoda Kecskeméten)