VALLOMÁSOK: dr. Pánczél Gyula tüdőgyógyász főorvos70

70 éves dr. Pánczél Gyula tüdőgyógyász főorvos. Kerekegyházán született, 1944. január   24-én. Nagy szegénységben éltek: édesapja korán meghalt, édesanyja a négy fiútestvért egyedül nevelte. Általános iskoláit szülőhelyén végezte, majd Kecskeméten a Katona József Gimnázium tanulója lett. 1962-től 1968-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem hallgatója volt. Az orvosi diploma megszerzése után Kecskeméten, a megyei kórház tüdő- gyógyászati osztályán dolgozott, 1971-ben adjunktusi kinevezést kapott, 1974-ben pedig másod főorvos lett. 1992 óta a Bács-Kiskun Megyei Tüdőgondozó Intézet intézetvezető főorvosa. Élénk közéleti szereplő. 1990 és 1994 között az MDF színeiben országgyűlési képviselő, az Önkormányzati és Egészségügyi Bizottság tagja volt. Parlamenti munkájával megakadályozta a nemzeti parkok szétosztását, ezért 1995-ben a Kiskunsági Nemzeti Park vezetői elismerését kapta. A Nemzeti Fórum városi szervezete, valamint a Kölcsey Kör Kecskeméti Tagozata alapítója elnöke. Rajong a népzenéért, 2002 óta a Tánczos Péter Citera és Népdalkör tagja, énekese, több alkalommal elnyerték az Aranypáva díjat. Sok évtizedes szakmai tevékenységéért 1999-ben Kecskemét Városért Egészségügyi Díjjal jutalmazták, 2009-ben a szociális és családügyi miniszter Pro Sanitate kitüntetését, 2011-ben a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés elnökének kitüntető díját vehette át. 

„Bár szegénysorban nőttem föl, mégis úgy látom: a világ legszebb gyermekkorát éltem. Őseim egyszerű parasztemberek voltak. Kerekegyháza szélén, egy tanyán laktunk. Nyolc évig naponta 10 kilométert kellett gyalogolnom az iskola kedvéért. Nehéz, de boldog gyermekkora volt

Az első években félvállról vettem a tanulást, egyszer például odamenet közben úgy belefeledkeztem az ibolya-szedésbe, hogy rendesen elkéstem. A mai napig szeretett akkori igazgatómtól, Hazag Lászlótól kaptam is két hatalmas pofont. Tízéves koromban azonban szemtanúja voltam annak, hogy a kuláknak nyilvánított öregapámat véresre verve bedobják az udvarunkba. Azonnal tudtam, hogy onnan mennem kell! Attól kezdve rákapcsoltam, és igaz, hogy csak egy gatyám volt, de igyekeztem a tanulással: az utolsó két évben osztályelső lettem.

Az általános iskola vége felé már elhatároztam, hogy orvos leszek. A paraszti munkához rokonszakmát akartam választani, innen fakadt a gyógyítás vágya. Mind a kettő ugyanis – ha jól végzik - igen mély szinten a természet szövetségese. Az orvosok között nem véletlenül emlegetik egyre gyakrabban, hogy a modern orvoslás közben a józan paraszti észt nem szabad elveszíteni. Terveimről persze senkinek sem beszéltem, valószínűleg kinevettek volna. 1958 tavaszán aztán, amikor kiváló osztályfőnököm, Molnár Péter megkérdezte, hogy ki, hová szeretne menni, én csak annyit mondtam, hogy a Katona Gimnáziumba, mert úgy gondoltam, az orvosihoz az kell. Meglepődött, de támogatott benne. Édesapám ekkorra már földmíves proletár besorolást kapott, úgyhogy törekvésemet semmi sem gátolta.

Barátjával a konviktus mosdójában

A kecskeméti gimnáziumi évek szinte csak a tanulásról szóltak. A paraszti világ sajátja volt, hogy ha valaki elment «úrnak», de visszatért, mert megbukott, az óriási szégyenben maradt. Ennek parancsoló ereje volt, semmiképp sem akartam átélni! A Táncsics Mihály konviktusban kaptam helyet – szerencsére keveset kellett fizetni érte -, és a szigorú napirendhez tartottam magam. Ébresztővel, ágyazással és reggeli tornával kezdődött a nap, azután megmosakodtunk, átnéztük az aznapi anyagot, reggeliztünk, majd az iskolapad következett. Ebéd után másfél óra kimenőt kaptunk. Én rendszerint barátommal végigsétáltam a Don-kanyar kacskaringós utcáin, üldögéltünk egy keveset a Békás-kútnál, azután igyekeztünk vissza a konviktusba. Érdemes volt sietni, mert ahány percet késtünk, annyi napra kaptunk kimenő-megvonást. Azután silentiummal, azaz tanulással, vacsora után pedig a tananyag átismétlésével folytatódott a nap. Este pedig egy kevés szabadidőre, például gombfocizásra is jutott idő. Lehetett tévézni is, de ehhez föl kellett iratkozni, és a romló jegyekkel rendelkezők nem nézhették a többnyire a tervgazdaság dicsőséges eredményeiről szóló műsorokat. Jó poroszos nevelés volt, de nem lázadtunk ellene, és ma sem gondolom, hogy káromra vált volna.

1968-ban végeztem a Szegedi Orvostudományi Egyetemen, majd Kecskemétre kerültem, a megyei kórház tüdőosztályára. Rendkívül sokat tanultam az akkori osztályvezető főorvostól, Jármai Árpádtól. 1971-ben szakvizsgáztam a Korányi Szanatóriumban. 1990 és 1994 között parlamenti képviselő voltam. S mivel a tüdőosztályon lévő munka ezzel nemigen volt összeegyeztethető, orvosi hivatásom mellett döntöttem. 1992-ben megpályáztam a tüdőgondozó megüresedett vezetői állását. Azóta itt dolgozom.

Munkahelyén, a Bács-Kiskun Megyei
Tüdőgondozó Intézet főorvosi szobájában

Annak idején azért választottam a tüdőosztályt, mert édesanyámnak tbc-je volt. A pályakezdésemtől húsz éven át gyakorlatilag erről és a tüdőasztmáról szólt a szakma. Megrendítő különbség van aközött, amit akkoriban tudtunk tenni az asztmás beteggel, és amire most van lehetőségünk. Nap mint nap fuldokló betegeket fogadtunk, mára pedig annyit javult a terápiás és diagnosztikus színvonal, hogy általában járó betegként el tudjuk látni őket. Vallom, hogy mindazok, akik a gyógyítást, az egészségügyet választottuk élethivatásul, azért vagyunk, hogy az emberek szenvedésein könnyítsünk. Minden beteggel úgy kell törődnünk, hogy Ő az első és legfontosabb. Nekem ebben az empátia segít.

Szabadidőmben kertészkedek, galambászom és tagja vagyok a Tánczos Péter Citera és Népdalkörnek. A népdal szeretete édesanyámtól ered, aki sokat énekelt. Már akkor éreztem, hogy Isten csodájában van részem. Mert az bizonyos, hogy a népdalt ő találta ki, aztán megsúgta valakinek, akit arra érdemesnek talált. A legfontosabb persze a családom. Négy fiam van. Hárman már meggyökeresedtek, a negyedik még gimnazista. A változó világban – nem kevés rafinériával – igyekszem őt úgy menedzselni, rávezetni az élet értékeinek felismerésére, hogy miközben bármit is csinál, sohase hagyjon el. Úgy érzem, értjük egymást.

Otthonában jó néhány állatot nevel,
a gyermekkor hangulatát idézik föl 

Minden év szeptemberében – most már hagyományosnak is mondható – Pánczél Fesztivált szervezek. Édesanyámék 14-en, apámék négyen voltak testvérek, nagy tehát a család. 150-160 rokon, barát, szomszéd és munkatárs szokott eljönni. Leginkább azzal tudom őket a részvételre rávenni, hogy elmondom nekik: azért nem érdemes megszületni, hogy egymás temetésén találkozzunk, tegyük ezt inkább még életünkben!

Az elmúlt években sokat hallottunk a gazdasági válságról. Szerintem az igazi válság a fejekben és a szívekben van! Nem az anyagiakban kellene többre, növekedésre hajtani, mert ez öngyilkosság: fölzabáljuk az élet feltételeit, a holnapunkat. A haszonelmélet a jövőnk temetője. Sokan nem értik ezt, akik meg belátják, azok többségét a tőke gőgje sodorja tovább. Jobban tennénk, ha egy kicsit visszavennénk és szerényebben élnénk. A kevesebb is elég lenne! A boldogság lényege ugyanis a teremtett világ csodájának átélési képessége. Ez kevésnek tűnik talán, pedig ez a lehető legtöbb!”

(Lejegyezte: Varga Géza)