80 éves Gál Sándor jogász, író, újságíró, a Petőfi Népe korábbi főszerkesztője. 1935. október 27-én Gyulán született. Családjával Gyomán nevelkedett fel, majd 1945 augusztusában Csátaljára költöztek, igazi otthonának a Bács-Kiskun megyei sváb települést tartja. Iskoláit a gyomai Református Elemi Népiskolában kezdte meg, Csátalján folytatta, azután Baján, a Türr István Közgazdasági Technikum diákja lett. Érettségi után a Szegedi Tudományegyetem Jogi Karán tanult tovább, jogi diplomáját 1959-ben vette át. Egy évig Szegeden könyvtárosként dolgozott, azután a Gyulai Városi Ügyészség fogalmazója lett. 1962 januárja óta Kecskeméten él. 33 éven át a Petőfi Népe újságírója volt. Először az egyszemélyes levelezési rovatot vezette, később a belpolitikai rovat munkatársa, vezetője, azután olvasószerkesztő, majd helyettes főszerkesztő lett. 1986-tól 1991-ig az újság főszerkesztői feladatait látta el. Ezt követően öt évig főmunkatársként dolgozott a lapnál, majd 60. születésnapja után néhány nappal, 1995. november 1-jén nyugdíjba ment. A költészet gyermekkora óta vonzza. Verseit különböző kiadványokban egyetemi évei óta publikálja, két önálló kötete is megjelent már. Tényfeltáró írásait és bűnügyi regényeit több folyóirat és napilap is közölte.

„Apám Erdélyből származott, Igazfalván volt 20 hold földje és háza. Amikor a trianoni békeszerződés a bánsági települést Romániának adta, dönteniük kellett: vagy román állampolgárként élnek tovább vagy áttelepülnek Magyarországra. Szüleim ez utóbbi lehetőséget választották, és édesanyám szülőhelyére, Gyomára költöztek. Kilenc gyermeket vállaltak, közülük én vagyok a hetedik. Két testvérem még Erdélyben látta meg a napvilágot, a többiek már itt születtünk. Heten nőttünk föl – két testvérem halva jött világra –, négyen még ma is élünk.

Lajos öcsémmel Gyomán 1945 februárjában

A román állam »kártalanította« ugyan szüleimet – 300 pengőt kaptak házukért, földjükért – ez az összeg azonban messze nem volt elég az újrakezdéshez. Szegénységben éltünk. Apám napszámosként dolgozott, anyám gazdag házaknál volt bejárónő, még a híres gyomai nyomdásznál, Kner Izidornál is vállalt munkát. Sorsunk 1941-ben fordult jobbra, amikor a gyomai református egyházközség iskolaszolgái lettek, ekkor már egy egyszoba-konyha-kamrás szolgálati lakásba költözhettünk.

Új otthonunkban nem sokáig laktunk, 1944. október 6-án az oroszok ágyútüze porig rombolta a lakásunkat. Egy esernyővel és egy nyújtódeszkával menekültünk el onnan. Szerencsénkre apám tudott oroszul – az első világháborúban 30 hónapig hadifogoly volt Szibériában –, emiatt a következő hetekben tolmácsként nagy hasznát vették. Az oroszok mindennel elláttak bennünket. A parancsnok kiutalt nekünk egy berendezett lakást, melynek idős zsidó tulajdonosát a németek korábban elvitték, de kaptunk tüzelőt és ennivalót is. Egy évig laktunk ott, akkor váratlanul visszatért a régi tulajdonos, ismét tovább kellett állnunk.

Pont ebben az időben hirdették meg, hogy a bácskai településekről kitelepített svábok otthonaiba be lehet költözni. Újból útra keltünk, az állam ingyen elvitt bennünket. Azt hittük, egy üres falu vár majd ránk, Csátalján azonban a korábbi hírekkel szemben még folyt a kitelepítés. Végtelenül szégyelltük magunkat, haza akartunk jönni, de a visszaútra nem volt pénzünk. A helyzetről mi igazán nem tehettünk – ezt a svábok is tudták, és éreztették is felénk –, maradtunk tehát. Később erdélyi és felvidéki kitelepítettek is érkeztek, az ott maradt svábokkal együtt a legnagyobb békességben éltünk egymás mellett.

Tanulmányaimat még Gyomán, a Református Elemi Népiskolában kezdtem meg. Az első három osztályt ott végeztem el, a többit már Csátalján. Igazi gyermekkoromat ez utóbbi évek jelentik. A legjobb barátaim a sváb gyerekek közül kerültek ki. Többségük, sajnos, 1956-ban Németországba ment. Egyedül Szudár Jóska maradt itthon, vele azóta is tartom a kapcsolatot.

18 évesen

1955-től Baján, a Türr István Közgazdasági Technikumban tanultam tovább. Szerettem odajárni, osztálytársaimmal nagyon jó kis közösséget alkottunk. Egyedül mi találkozunk ötévente. Kedveltem a történelmet, az irodalmat, és állítólag jól tudtam beszélni is. Magyartanárnőm, Ilonkai Józsefné negyedikben azt mondta: Menj jogásznak, jó ügyvéd lesz belőled! Közben az iskolában egy katonatiszt a Tiszti Főiskola mellett agitált. Egy másik gyomai fiúval jelentkeztünk. El is mentünk Pestre, engem fölvettek, Gonda Pistát azonban nem. Röviddel ezután a Zrínyi iskolába kellett mennem, a katonai pályára való fölkészítő órák már nem tetszettek, hazaszöktem. Később Szegedre mentem, és a jogi karra sikeresen felvételiztem. De a Honvédelmi Minisztérium nem hagyta annyiban, behívattak, egy őrnagy még a vasúti jegyet is megküldte nekem. Amikor azután a szeme elé kerültem, egészen addig szidott, amíg ki nem böktem, hogy jogász szeretnék lenni, s már föl is vettek oda. Ekkor megenyhült, még ingyenjegyet is kiállított a visszaútra.

Csodálatos szegedi egyetemi évek következtek! Szinte még ma sem hiszem el, hogy mindez megtörtént velem. Ha nem ott végzek, egész biztosan más ember lennék. Fantasztikus közösség – évfolyamtársam volt többek között Bódog János, Harajka István és Hatvani Dániel is –, valamint Európa-hírű tanárok – például Schultheisz Emil, Perbíró József, Bónis György és Martonyi János professzorok – vettek körül. Olyan tudásszomjat oltottak ott belém, ami még ma sem hagy nyugodni, ma is hajt az újabb és újabb célok felé.

Édesanyámmal

Már általános iskolás koromban érdekelt a költészet. Emlékszem, amikor a magyartanárom, Röckl József bejött az egyik órára, és bejelentette, hogy aznap az orosz Petőfiről fogunk tanulni, én önkéntelenül bekiáltottam, hogy »Puskin«. Tanárom rögtön rám csodálkozott: »Hát te ezt honnan tudod?« – kérdezte. »Olvastam« – válaszoltam félve, de nem kellett volna valamiféle retorziótól tartanom, sőt, azonnal kaptam egy hetest –  abban az időben ez volt a legjobb jegy. Nem sokkal később nővérem, aki ekkor már varrónőként dolgozott, megvette nekem a Petőfi-összest. Elmerültem benne, attól kezdve egy álomvilágban éltem. A szegedi egyetemen azután, a bölcsészkaron Király professzor stílusgyakorlataira én is eljártam, ott sok irodalombaráttal találkoztam, verseim ettől kezdve a Tiszatájban és a Délmagyarországban rendszeresen megjelentek.

Az egyetemi diplomám átvétele után irodalmi pártfogóim Szegeden marasztaltak. Egy laktanyában dolgoztam mint könyvtáros. De csak egy évig bírtam ott, azután sikeresen megpályáztam egy gyulai fogalmazói állást. Az ügyészségnél végzett munkában is hamarosan csalódtam: nem azt kellett csinálni, amit az egyetemen tanultunk. Újabb egy év múlva Hatvani Dani közbenjárása után, Welther Dániel, a Petőfi Népe akkori főszerkesztője látva írásaimat állást ajánlott, amit el is fogadtam. A lap egyszemélyes levelezési rovatát vezettem egy ideig, azután a belpolitikai rovat munkatársa, később vezetője lettem. De voltam olvasószerkesztő és helyettes főszerkesztő is, 1986-tól 1991-ig pedig főszerkesztőként a szerkesztőség munkáját irányítottam.

Az irodalommal ezekben az évtizedekben sem hagytam fel: a versek mellett bűnügyi regényeket is publikáltam. A hetvenes-nyolcvanas években megjelent, ma már tényfeltáró riportként emlegetett írásaim is nagy feltűnést keltettek. Már a rövid életű ügyészségi munkám során kiderült, hogy nem szívlelem túl jól, ha valaki a hatalmával visszaélve magának jogtalan előnyöket akar kapni. Újságíróként sem tudtam elfogadni, hogy bizonyos információkat el kell hallgatni. Nem érzem, hogy valami rendkívülit tettem volna, amikor például a Korhánközi úti vasúti átjáróban bekövetkezett tragédia, vagy a kiskunmajsai cigányügy legapróbb részleteit is igyekeztem a legpontosabban közzétenni. Csak az igazat írtam meg, semmi különöset nem tettem.


Sohasem merültem el a politikába, ennek ellenére, amikor a rendszerváltást követően a lapot eladták, az új tulajdonos új főszerkesztővel gondolta a folytatást. Ez abban az időben egy természetes lépés volt. Persze az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy ha engem kértek volna fel, akkor sem vállaltam volna, hiszen olyan munkatársaktól kellett volna megválni, akikkel én 20-30 évig együtt dolgoztam. Az elbocsájtásukhoz semmiképp sem asszisztáltam volna. Ettől eltekintve – velem szemben – az Axel Springer Magyarország vezetője, dr. Bayer József korrekt módon viselkedett, számomra megfelelő megoldást javasolt: legyek a lap főmunkatársa. Ebben a beosztásban azután arról írhattam, ami érdekelt, valójában azzal foglalkozhattam, amivel akartam. Öt évig maradtam még a lapnál, majd amint elértem a hatvan évet, 1995. november 1-jével nyugdíjba mentem. Ezekben az években a Tanítóképző Főiskolán is oktattam, különböző kurzusokon újságírói műfajokból tartottam előadásokat.

Azóta sem unatkozom. Van egy kertem, ami tavasztól őszig folyamatosan ad munkát. Emellett kialakítottam egy kis házi műhelyt is, ahol székely őseimtől örökölt ezermesteri képességemet gyakorolhatom. Nagyapám, Gál Lukács a bölcsőtől a koporsóig bármit megcsinált az embereknek. Őt követve a villanyszereléstől a bútorfelújításig, kárpitozásig én is mindent elvégzek. Egyáltalán nem nyűg számomra ez a munka, sőt, szeretem, és örömmel látom, ha kezem alatt valami formálódik. Megmetszeni egy fát, föltárcsázni a kertet vagy egy antik széket lecsiszolni épp akkora örömet jelent számomra, mint egy Thomas Mann-tanulmányt elolvasni.

 

50 éves osztálytalálkozónk Csátalján 2000 augusztusában

Természetesen a családra is sok időt szakítok. Fiam, Csaba Szegeden végzett jogon, ahol egykor én. Feleségével és gyermekeivel Fehérvárott él, polgári bíróként dolgozik, de hozzám hasonlóan a költészet is vonzza: tavasszal már a negyedik verses kötete fog megjelenni. Idősebb lányom, Rita ápolónő a megyei kórházban, míg a legkisebb gyerek, Zita sokáig újságíró volt, az utóbbi hónapokban a szegénységben lévők életének jobbításáért küzd, egy kecskeméti adományboltot is irányít. Ők hárman már 10 unokával megörvendeztettek, minden velük töltött perc ajándék számomra.

A költészet iránti vonzalmam mind a mai napig tart. Éveim kútkáváján címmel nyolc évvel ezelőtt – Gál Farkas írói néven – már a második kötetem jelent meg. Azóta verseimet különböző antológiák közölték. Riportokat ugyan már régóta nem írok, de egy kötetre való elbeszélésem még a fiókban vár megjelenésre. S van több, kéziratban álló regényem is. Az egyik egy falusi gyerekről szól, aki a városba kerülve belecsöppen az ’56-os eseményekbe. Fesd át az eget! címmel szeretném kiadni, remélem, még megérem!”