80 éves Lukács János nyugdíjas fafúvós zenetanár, a Kecskeméti Szimfonikus Zenekar korábbi titkára, szólamvezetője, szólistája. Kecskeméten született 1936. szeptember 22-én. Általános iskoláit szülővárosában, az angolkisasszonyoknál kezdte, majd a második világháború után a piaristáknál folytatta, azután az államosítás miatt ugyanabban az épületben, de már a Jókai Utcai Általános Iskola névre átkeresztelt intézményben fejezte be. Tanulmányait ezt követően a Kecskeméti Piarista Gimnáziumban folytatta. Érettségi után mérnöknek készült, az egyházi iskolából azonban a Műegyetemre nem kerülhetett be, így beiratkozott a Szegedi Állami Zeneművészeti Szakiskolába, ahol Lantos Sebestyén tanítványa lett. A „konzi” első három évét ott járta ki, majd Budapesten fejezte be. Később a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Szegedi Konzervatóriumában oboatanár diplomát is szerzett. Már utolsó éves piarista diákként a kecskeméti színház zenekarában dolgozott. Későbbi tanulmányai alatt sem vált meg a hírös teátrum zenei együttesétől, 1992-ig játszott ott. 1964-től főállásban a Kodály Iskolában tanított, annak igazgatója, Nemesszeghyné Szentkirályi Márta biztatására városi szimfonikus zenekart szervezett, melynek megalakulásától, azaz 1966-tól több mint három évtizeden át, 2000-ig volt a tagja. Kamarazenészként is működött, a Kecskeméti Fúvósötös és a Hírös Trió munkájában is részt vett. Zenetanárként 1998-ban ment nyugdíjba, de a tanítást csak nyolc évvel később fejezte be végleg.


„Tősgyökeres kecskeméti polgári családban láttam meg a napvilágot. Anyai nagyapám a Czollner téri elemi iskola igazgatója volt, míg a másik nagyapám a széktói strandnál dolgozott. Édesapám a városnál, a számvevőségnél kereste meg a mindennapit, édesanyám meg a háztartást vezette. Hárman vagyunk testvérek: nővérem főkönyvelő volt a Kecskeméti Autójavító Ktsz-nél, bátyám agrármérnök lett, többek között a Tatai Állami Gazdaság halgazdaságát vezette.

Szüleimmel és testvéreimmel

A korombeli gyerekekhez hasonlóan elemi iskoláimat én is több helyen végeztem. A Klapka utcában laktunk, emiatt előbb a közelünkben lévő angolkisasszonyokhoz jártam, majd a háborús zűrzavar után a negyediket a piaristáknál kezdtem meg. Azután jött az államosítás, így a nyolcadikat már a Jókai Utcai Általános Iskolában fejeztem be.

Édesanyám szépen zongorázott, nővérem is ezen a hangszeren tanult, ezért ezekben az években nekem is zongoráznom kellett, de nem szerettem meg, s tudásban sem jutottam messzire. Hetedikes lehettem, amikor az egyik osztálytársam, Homoki Endre – ő később a brémai szimfonikusok szólóklarinétosa lett – szólt nekem, hogy van a zeneiskolában egy oboa, nincs-e kedvem azon játszani. Én akkor azt se tudtam, hogy milyen hangszerről beszél, de elmentem vele, s amikor tanára, Berkes Kálmán kezembe adta és először megfújtam, a kiváló klarinétművész csak annyit mondott: »Téged az Isten is az oboára teremtett!« Ettől kezdve oboázni tanultam. Sőt, néhány hónappal később, amikor dr. Szelei Béla, a város orvoszenekarának motorja megtudta, hogy ezt a hangszert választottam, rögtön maga mellé ültetett, így lettem 13 évesen zenekari tag.

Fiatalon

Oboatudásomnak hamarosan nagy hasznát vettem. Az ötvenes évek elején – mivel nagynénémnek Köncsögpusztán volt egy kis birtoka – bűnös kapitalisták lettünk, így a nyolc elemi befejezése után tanulmányaimat Kiskunfélegyházán kellett volna folytatnom. Én azonban nem akartam tanítóképzős lenni. Bementem a piaristákhoz – korábban édesapám és bátyám is ott tanult –, és nagy merészen bejelentettem: »Ide szeretnék járni!« Megkérdezték, hogy milyen hangszeren játszom, s mikor kiderült, hogy oboán, az iskolai zenekarra való tekintettel felvettek, 1955-ben ott is érettségiztem.

Barátommal, Homoki Endrével

Bár a hangszeres játékot középiskolás éveim alatt sem hagytam abba – a zeneiskolában előbb Kovács Sándor, azután Wippelhauser (Várkonyi) István tanított, illetve Bandi barátomat oda is követve, iskolai engedéllyel negyedikes koromban a kecskeméti színház zenekarában is dolgozni kezdtem –, nem zenésznek készültem. A gimnázium reál tagozatos osztályának tagjaként a matematika és az ábrázoló geometria voltak a kedvenc tantárgyaim. Mérnök akartam lenni, gépész vagy építész. 1955-ben azonban, amikor leérettségiztünk, még a legkiválóbb piarista diákok sem tanulhattak tovább egyetemen, nem is jelentkeztem a Műegyetemre. A többiek elmentek néhány évre dolgozni – egy-két évvel később, immár »munkásként« megnyílt az esélyük a továbbtanulásra –, mi meg Homoki Bandival gondoltunk egy nagyot, lementünk Szegedre, és beiratkoztunk a konziba. A következő évekre ezzel »kétlakiak lettünk«: a színház szünnapjára, hétfőre és keddre szorítottuk össze az elméleti és a hangszeres óráinkat, azután siettünk vissza Kecskemétre, mert kedd este már be kellett ülnünk a színházzenekarba, és a hét további napjaiban is ott játszottunk. Öt évig tartott életemnek ez az időszaka. Három évig Szegedre jártam, majd miután megnősültem, a katonai behívótól tartva a fővárosi konziba jelentkeztem át, ahol ugyan a harmadik évet újra kellett abszolválnom, de a hadsereget megúsztam.

Feleségemmel közel 60 éve élünk együtt békességben, szeretetben

Feleségemet, Polgár Zsuzsannát is az oboának köszönhetem. Még középiskolás voltam, másodikos, amikor a zeneiskolában az intézmény egyik neves tanára, Szita Oszkár kamaraegyüttest, fúvósötöst szervezett. Fagottost azonban nem talált, s hogy megoldja a helyzetet, egy csellistát hívott meg az első próbára. Csodálatosan szép kislány volt a »beugró«, már aznap este hazakísértem. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk egymástól: együtt tanultunk, tanítottunk, játszottunk a színház zenekarában és a szimfonikusoknál, közös triónk is volt, és most, nyugdíjasan is együtt vagyunk. 1958. július 7-én és 9-én házasodtunk össze. Szombaton csak a tanácsházán esküdtünk meg, este ugyanis előadásunk volt a színházban, így a templomban csak hétfőn mondhattuk ki egymásnak az igent, kedden pedig – nászút helyett – a zenekarral már indultunk Bajára, ahol a következő másfél hónapban végigjátszottuk az év közben megtanult repertoárt. Két gyermekünk született, családjaikkal mindketten Budapesten élnek. Tünde csellóművész, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar tagja, míg Attila az Operaház zenekarának brácsaművésze. Lányunknak ikrei születtek – egy fiú és egy lány –, és hasonló megoszlásban fiunknak is két gyermeke van.

Családi körben

A konziban 1960-ban végeztem. Szerettem volna még továbbtanulni, tanári oklevelet szerezni, de mesterem, Szeszler Tibor lebeszélt erről, azt mondta: »Egy színházzenésznek nincs szüksége a diplomára!« Ez akkor rosszul esett nekem, de nem volt mit tennem, végleg hazajöttem, és tanulmányaimat csak jóval később folytattam, oboatanári diplomámat a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Szegedi Konzervatóriumában már munka mellett szereztem meg.

Néhány évig a színház zenekarában voltam főállásban, azután a Kodály Iskolában kaptam előbb szaktanítói státuszt, majd a diplomám átvétele után már szaktanárként taníthattam. Persze az iskolai munkám mellett a zenekarban is játszottam tovább, összesen 37 évig voltam a teátrum zenei együttesének tagja.

Ladics Tamásnéval, a Kodály Iskola zenetanárával
(Magyarkanizsa, 1972)

Tanári pályafutásomat alig kezdtem meg, egy újabb zenekar tagja lettem. A hírös város szimfonikus együttesének kezdeményezője a Kodály Iskola igazgatója, Nemesszeghyné Szentkirályi Márta volt. Ő 1963-ban az egyik nap azt mondta nekem: »János, szervezze meg a zenekart!«, én pedig kérésére hallgatva körbejártam a város zenészeit: elmentem a zeneiskolába, a Kodály Iskolába, az óvónőképzőbe, megkerestem az amatőröket is, és mindenkit hívtam, bátorítottam, hogy jöjjön, zenéljünk együtt. Így született meg azután a Kecskeméti Szimfonikus Zenekar. Feleségemmel együtt alapító tagjai lettünk, szólamvezetők, szólisták – mindjárt az első hangversenyünkön Haydn C-dúr oboaversenyének szólószólamát én játszottam –, sőt, én évtizedekig a zenekari titkári feladatokat is elláttam.

Az első zenekari koncert meghívója

Négy évig Nemesszeghy Lajos irányításával dolgoztunk, aki nagyon jó karvezető volt, de nem karmester. Márta néni ezt felismerve az Országos Filharmónia vezetőjét megkereste, s kérte, hogy a továbbfejlődés érdekében adjanak nekünk egy kiváló szakembert. Így jött Kecskemétre 1968 őszén Kemény Endre, aki azután óriásit emelt a zenekaron, vele csodálatos korszakot éltünk át. Félig függetlenített együttes lettünk, és egyre több lehetőséget kaptunk. A filharmónia által szervezett hangversenysorozat gerincét hamarosan már mi adtuk. A megyében 13 helyen rendeztünk ifjúsági hangversenyeket. Saját mesterbérletet csináltunk, koncertjeinken külföldi szólisták mellett többek között Fischer Annie, Frankl Péter, Kocsis Zoltán, Pauk György és Rados Ferenc is fellépett. Kemény Endre szerteágazó kapcsolatait kihasználva sok helyre meghívtak bennünket, így például a rádióban is játszottunk, de eljutottunk külföldre is.

16 közös év után egy kicsit »megfáradt« a zenekar és karmestere közötti kapcsolat, Kemény Endre nyugdíjba ment. A Kodály Iskola is új igazgatót kapott, aki már nem képviselte úgy az együttes érdekeit, amint azt Márta néni tette. Korábban például teljesen természetes volt, hogy az „énekes iskola” tanárai a zenekarba is beülnek, ez az «indíttatás« a 80-as években feledésbe merült. Az együttes nehéz helyzetbe került, még a léte is kérdésessé vált, de szerencsére Gerhát László személyében 1989-ben a Kodály Iskola új szakközépiskolai zongoratanárt és korrepetitort kapott. Ő 1996-ban újjáalakította a Kecskeméti Szimfonikus Zenekart, melynek azóta is vezető karmestere. Laci remek belső műhelymunkával fölerősítette az együttest. Tavaly a Nagytemplomban kitűnően szólaltatták meg a világ egyik legcsodálatosabb zeneművét, Verdi Requiemjét, de az ez évi főtéri Bánk bán-keresztmetszet is nagyszerű előadás volt. Amikor megtudtam, hogy májusban, az 50. születésnapi, jubileumi koncert vendégkarmestere Kobayashi Ken-icsiro lesz, féltettem őket. Azután bementem a próbára, és az maga volt a csoda, a mennyben éreztem magam! Hallva őket sírva fakadtam, hogy hova jutott el a zenekar. Persze a gondokról sem szabad megfeledkezni. Szomorú, hogy még mindig nem független a zenekar. Sokak álma válna valóra, ha Kodály Szimfonikus Zenekar néven profi együttesként  öregbíthetné Kecskemét hírét.

A Kecskeméti Fúvósötös tagjaként

Korom miatt 1996-ban nyugdíjba kellett volna mennem de még két évig maradtam főállásban a Kodály Iskolában. Ezt követően már csak részben engedtem a hívó szónak: az intézményhez tartozó Kecskemét környéki települések iskoláiban korábban is tanítottam a gyerekeket furulyázni, fuvolázni, klarinétozni, oboázni, ezt a szép feladatot azután nyolc éven át még nyugdíjasan is elláttam, több tehetséges jakabszállási, ágasegyházi diákot »fedeztem fel«. Így fokozatos, fájdalommentes volt a búcsú.

A gyerekektől azonban nem szakadtam el teljesen. Kiváló zenepedagógus kollégám, Dóbiás Péter még 1990-ben indította el a Mesélő dallamok programsorozatot. A rendhagyó énekórákon Péter hangszerelésében népszerű zeneművek 4-5 hangszerre való átiratait mutattuk be. A gyerekek énekléssel, gyermekhangszerek megszólaltatásával a műsor aktív részeseivé válhattak. Ebben a munkában egészen a közelmúltig részt vettem. Mindig csodás perceket éltünk át. Különösen emlékezetes számomra a tavalyi, 11.111. előadás, amelyen Ravel Boleróját játszottuk.

A Hírös Trióban feleségemmel és Maczelka Ferenc fuvolaművésszel játszottam együtt

A Városföldi Nyugdíjas Klub népdalkörét is sokáig vezettem. Úgy irányítottam őket, ahogy azt Nemesszeghynétől megtanultam: csak népdalokat énekeltünk. Életem egyik nagy csodáját éltem át velük. Annak idején, a szakiskolában kötelező tantárgy volt a népzene, 120 népdalt megtanultunk. Akkor sajnáltam az időt, amit a népdalok elemzésével töltöttünk, inkább oboázni akartam. Most, öreg koromra azután kinyílt a szemem. Rájöttem, hogy a népdalnál nincs szebb, olyan csodálatos a magyar népdaltárunk, ami elképesztő. Felejthetetlen élmény volt számomra, amikor a Serkenj fel, kegyes nép… német vendégeim ajkán szólalt meg.

A Kodály Iskolába is gyakran bejárok. Hangversenyekre, Kodály-ünnepségekre mindmáig szívesen ülök be, ámulva hallgatom a kiváló énekkarokat, hangszereseket. Annak pedig külön örülök, hogy december első napjaiban évről évre én lehetek az iskola Mikulása!

Halászléfőzés közben

Nyugdíjasként is vannak bőven tennivalóim. Feleségemmel immár közel 60 éve élünk együtt békességben, szeretetben. Gyermekeinkkel és unokáinkkal sűrűn találkozunk. Többnyire mi megyünk hozzájuk Pestre, a látogatást gyakran összekötjük egy-egy koncerttel, de ők is jönnek hozzánk. Ha szól a telefon, s egyikük csak annyit kérdez: »Apu, tudod még, hogy kell főzni a halászlét?«, értem a célzást, s csak annyit kérdezek vissza, hogy mikor jöttök?

Korábban kevés idő jutott az olvasásra, elmaradásunkat most igyekszünk bepótolni. A közelünkben három éve nyílt meg a Hunyadivárosi Fiókkönyvtár, azóta már több száz kötetet kölcsönöztünk ki. Minden este egy-egy órát közös Scrabble-játékkal töltünk, és az internet adta új lehetőségekkel is ismerkedünk, amikor fiunk Malaysiában játszott, így tartottuk vele a kapcsolatot. Kicsi kertünket, szőlőtőkéimet is gondozgatom, szeretek vásárolni, a piacon az ismerősökkel beszélgetni, míg a hetvenes években lottónyereményünkből vásárolt, 16 m²-es minilakásunkban a Balatonon is pihenni szoktunk. Életünk egy csoda, nyugdíjas éveinket szeretteink körében – amíg adatik – még szeretnénk élvezni!”

Varga Géza